Tizennyolcadik - Anyai szeretet

Nem tudok mit tenni, a könnyek szüntelenül szántják végig szeplőkkel pettyezett arcom, talán több hónap után most újra igazán sírok. Képes vagyok rá, úgy érzem, lassan, de ugyanakkor biztosan átszakad az a gát, ami eddig bennem tartotta a könnyeket, most már nincs visszaút, zokogok, mint egy kisgyerek.

Erőszakosan törlöm le a bal kezem hátuljával a szemem alatti területet, de néhány másodperc múlva rájövök, hogy felesleges mozdulat volt, újabb idegesítő sós cseppek árasztják el az arcom összes szabad területét, majd végigfolynak, s a nyakam hajlatában tűnnek el. Nem is érdekelnek többé, csak az a fontos, hogy végre megszabadulok tőlük, és nevetségesen azzal a gondolattal nyugtatom magam, hogy minden egyes kiszökő cseppel könnyebbül a súly, amely a vállaim nyomja.

Kapkodom a levegőt, mégis igyekszem megmaradni a halkság határain belül, nem szeretném, hogy Meg így találjon rám, nem akarom, hogy sírni lásson. Félek, hogy kiábrándulna belőlem, félek, hogy féltene. Nincs szüksége arra, hogy rajtam törje a fejecskéjét.

A szemeim takaró fátyolrétegtől nem látom tisztán a kezeim közt szorongatott lapot, tudom, hogy meggyűrődik a nyomástól, amit rá gyakorlok, mégis szorosan fogom, nem szeretném, hogy egy védtelen pillanatban eltűnjön, nem szeretném elveszteni, úgy érzem, ez jelenleg az egyetlen kapocs Louis és köztem. Ez az utolsó kapocs, én pedig nem fogom hagyni, hogy elvesszen.

Újból megtörlöm a szemeim, majd remegő kezemmel kisöpröm a hajam a látókörömből, és nagyokat lélegzem annak érdekében, hogy legalább egy cseppet sikerüljön lenyugodnom. A lábaim felhúzom a mellkasomhoz, magam átkarolva kezdek előre hátra ringatózni, és kiűzöm a gondolatot az elmémből, hogy igazából valaki más ölelésére lenne most szükségem.

Oda sem nézve nyúlok ki a kissé megviselt kanapé karfájára, ahol kitapogatok néhány gyűrött papír zsebkendőt, majd egy erőteljes, és könyörtelen mozdulattal megtörlöm a szemeim, miután úgy gondolom, elapadtak a könnyek.

Mozdulatlanul ülök, és bámulom a kezem közt tartogatott fénykép hátulját, a ráhullajtott könnycseppektől néhol elmosódott a tinta, a szélei meggyűrődtek, az ujjaim pedig már kezdenek elfehéredni a szorongatástól.

Hangtalanul nézem a kósza betűket, a férfias kézírást, az állam pedig a térdeim tetején pihentetem. Néha még szipogok egyet-egyet, de a légzésem úgy érzem, már folyamatosabb, mint percekkel ezelőtt, nem kapkodom úgy a levegőt, és bár a szívem még mindig hevesen zakatol a mellkasomban, a sírógörcs hamar elmúlt.

Szemeimmel az utolsó sorokat pásztázom, úgy érzem, azokban van a lényeg. A dőlt betűs hiányzol, és a halványan, láthatóan bizonytalanabbul lefirkantott szeretlek szó életre kel a szemem előtt, mintha csak különleges jelentéssel, sajátos érzelmekkel bírnának, s nem csak két egyszerű, jelentéktelen betűhalmazról lenne szó.

A plafonra emelem a tekintetem, nem gyengülök el újból, nem sírok megint. Nem.

Nagyot nyelek, míg a néhol foltos, esetleg repedésekkel tarkított mennyezetet tüntetem ki a figyelmemmel, a gyomrom remegésbe kezd, de nem törődöm vele, minden, amire jelen pillanatban koncentrálok az, hogy ne bőgjem el magam.

Miután úgy érzem, egy mozdulattól nem törnek fel az utált könnycseppek, és képes vagyok felkelni, az ajkam harapdálva bogozom ki magam a lehetetlen pozícióból, amiben percekig ringattam magam, és sóhajtva nyúlok ki a dohányzóasztalon található kisméretű borítékért, amelyben a levél volt.

Furcsa, hogy nem teljesen lapos, ezért mielőtt véglegesen visszahelyezném a képet, kinyitom, és még egyszer belenézek, csupán a biztonság kedvéért. Összeráncolt szemöldökkel nyúlok bele, és emelem ki a neonsárga post-it cédulát, bár a ragadós oldala miatt nehezebben jön ki, mint ahogy azt elterveztem, és a boríték is meggyűrődik kissé a türelmetlen mozdulattól, amellyel végül kirántom a helyéről.

Az üzenő cetlire írt néhány szó még az előbbinél is kuszább, a képet gondosan lehelyezem a combomra, míg kissé közelebb tartom magamhoz a fecnit, és megpróbálom kibogozni a betűket.

Egy cím, állapítom meg jó pár perc értetlen fejjel történő bámulás után, méghozzá egy londoni cím. Nem tudom hova tenni, hisz az utcán, a kerületen, és a házszámon kívül más nem szerepel rajta, és az utcanevet is csak kikövetkeztetni tudom a rondaság miatt, talán Louis címe lenne?

Hülyeségnek tartom, de ez az egyetlen – viszonylag – ésszerű megoldás, hisz minek írna le nekem egy random házat London külvárosában?

Ez lenne a legelfogadhatóbb válasz rá, sőt, tudom, hogy ez az, mégsem értem a miértjét.

Miért írta le, ha tudta, hogy úgysem fogja odaadni a levelet?

Miért nem akarta odaadni?

Aztán végül Lottie miért talált rá, miért juttatta el hozzám, és vajon mi lett volna, ha mégsem kapom meg?

Mint mindig, most is telis-tele vagyok olyan kérdésekkel, amikre cseppet sem tudom a választ, és valószínűleg sosem tudom már meg.

Nem tudok semmit, és az agyam szüntelenül rajta kattog, akkor is, ha temérdek mennyiségű más problémám is van jelen pillanatban. Louis valahogy ezt is megnehezítette, hisz, ahogy ő pár héttel ezelőtt felbukkant, hozta magával a bajt, kihúzta a kártyaváram legalsó lapját, azt, amelyik az összes többit is tartotta, most pedig itt állok alattuk, és lassan betemetnek az égből hulló nehéz lapok. Szép kis hasonlat, na, de megélni már nem olyan kellemes.

***

Az ajkaim csücsörítve bámulom az asztalon szétszórt, felbontatlanul odahányt számlák tömkelegét, és hirtelen gőzöm sincs, mit kellene tennem ellene, őrjítő hiányérzet leng körül.

Nem tudom, mi hiányzik elsősorban, a kisbolt, Phillips bácsi, Louis, vagy esetleg az otthonom, amire már évek óta nem is gondoltam, talán mindez összességében.

Talán csak egy legjobb barát, és emészt a tudat, hogy csúnyán leráztam őt, vagy talán csak egy ölelés, az pedig már nem igazán számít, hogy kitől.

Azt szeretném, hogy legyen velem valaki, hogy vonjon az ölébe, hogy fogja a kezem, és mentsen meg ettől a hurrikántól, amibe akaratomon kívül belerángatott a nagyvilág.

Azt akarom, hogy legyen itt valaki, aki mellett biztonságban érezhetem magam, aki mellett végre nem kell aggódjak, és aki azt hazudja nekem, hogy minden rendben.

Önző mód akarok valakit, akárkit, vagy talán csak a tudatra lenne szükségem, egy bizonyítékra, miszerint nem vagyok egyedül.

Nem tudom, semmit sem tudok, ez pedig megőrjít, és felettébb idegesít, nem tudom, mi lesz holnap, vagy azután, és szinte felőröl, hogy az egész életem egy hatalmas bizonytalanság, hogy nincs egy olyan pont, ahová bármikor visszatérhetnék.

Valami olyan, ami mindenki életében kellene, legyen akár egy személy, egy helyszín, vagy éppen egy emlék. Mindenkinek van valami, én viszont eltaszítottam mindent, és mindenkit, megtagadtam a segítséget, elszakadtam a megszokott környezettől, és makacs módon azt hajtogattam, hogy képes vagyok a saját lábamra állni, holott nem voltam más, csak egy gyerek, akinek támogatásra lett volna szüksége. Még most sem vagyok több, ez a tény – és főképp az, hogy beismertem magamnak – pedig a kelleténél jobban elszomorít.

Szánalmas, lehet, de elképzelésem sincsen arról, hogy mi legyen a következő lépésem, sosem hoztam jó döntéseket, ez pedig nem egyszer beigazolódott már, mindig a rosszabb opciót választom, és most, hogy szépen kifejezve is nyakig benne vagyok a szarban, hirtelen hiányát kezdem érezni annak a személynek, aki tizenhét éven át helyettem hozott döntéseket, olykor a beleegyezésem nélkül. Annak a személynek, akinek rengetegszer vágtam a fejéhez, hogy gyűlölöm, aki éjszakákat sírt át miattam, velem, vagy épp értem. Annak a személynek, aki minden bántó szavam ellenére őszintén szeretett, és akinek hiánya megtanított arra, hogy mi is az a fájdalom.

Ő az, aki miatt önmagam vagyok, ő az, aki miatt nem adom fel, és aki miatt akkor is folytatom ezt az életnek nevezett őrületet addig, amíg csak állok a lábamon.

Ő az, aki támogatott, aki életet adott nekem, és akiről biztosan tudom, hogy még nem feledett el. Talán ő az egyetlen, aki soha nem is fog, és hálátlannak érzem magam amiatt, hogy éveken át nem kerestem, sőt egyenesen menekültem előle, vagy épp a tényektől, amelyeket úgy gondoltam, a fejemhez vág, ha találkoznánk.

Nos, lehet, sőt tökéletesen biztos, hogy meg tette volna, még most is megtenné, de úgy érzem, jelenleg boldogan elviselném, ha aztán újból átölelne, és bármit megtennék azért, hogy ne csak azt az anyai szeretetet érezhessem, amelyet én adok, hanem talán azt is, amit kapok.

..............................................................

Hello sweethearts'!

Nos, nem volt idegzetem átnézni a fejezetet, így az esetleges hibákért utólagosan is elnézést. 

Köszönöm szépen a díjakat, a kommenteket, és a 47 (!! woah) rendszerest, lehet, hogy ez más számára nem annyira, nekem viszont hatalmas dolog, köszönöm szépen. <33

Imádlak Titeket,

J. xx