Tizenkilencedik - Szürke hétköznapok

Szeretnék megfeledkezni róla.

Szeretnék visszamenni az időben, vissza oda, ahol minden jó volt, valahova oda, ahol még több voltam neki, mint egy emlék, vagy egy kéretlen személy az életében. Abba az időbe, ahol eszébe sem jutott volna eltaszítani, nem mondott volna olyat, hogy nincs szüksége rám, nem nézett rám hidegen, oda, ahol még az igazi Dena volt, nem pedig ez a fagyos, érdektelen, felnőtt nő.

Szeretném, ha csak egy nap erejéig, de ugyanolyan őrült lenne, mint azelőtt, hiányzik az életvidámsága, a mosolya, a világszemlélete, a lehetetlen kérdései, és az idióta zenei ízlése.

Hiányoznak a képek, amiket készítettünk, amiket az utolsó otthon töltött napomon gyerekes, és talán kissé idegbeteg módon letéptem a falamról. Hiányoznak a grimaszok, amiket vágott rám, hiányzik az, hogy együtt tévéztünk, forró teásbögrével a kezeink közt, nekem csak hiányzik ő, és a vele eltöltött idő.

Tudom, hogy ebben a játékban én vagyok az egyedüli rosszfiú, és léptem rossz mezőre, én csesztem el mindent, én rontottam el őt, az életét, az én hibám, és bánom is, ha tehetném, elvenném tőle az összes szenvedést, amin keresztül ment. Az összeset, bár tudom, hogy csak a történtek töredékével vagyok ténylegesen tisztában.

***

- Louis! Megpróbálnál legalább normálisan odafigyelni? – állítja le a stáb egyik tagja, - név szerint Samantha - újból az egész fotózást, azt sem tudom már hanyadjára, természetesen megint miattam.

- Ja, hogyne, bocs – forgatom meg a szemeim, majd beállok az előző pozícióba, de elvesztem az egyensúlyom, és kis híján ráesek szerencsétlen Niall-re, aki röhögve lök meg a könyökével, ezzel visszabillentve engem.

- Na, jó, ebből elég – csapja le idegesen a féltve őrzött gépét a fotós – Rob, vagy talán Bob, már nem emlékszem -, majd idegesen trappol oda hozzánk, és áll meg előttünk. Bordó, kissé divatjamúlt galléros pólót visel, feszülős, fekete farmerral, és tornacipővel. Lényegében egész szimpatikus ember, a precízre vágott körszakállával, viszont a mérges, és türelmetlen arckifejezése jócskán elrondítja az egész összképet.

Nehezemre esik visszafojtani a feltörni készülő röhögésem, amikor a kabátom ujjánál fogva kezd el jobbra ráncigálni, kissé messzebb a behúzott nyakú Nialler mellől, majd fenyegetően felém int az ujjával, amolyan tipikus „maradj mozdulatlanul, vagy különben kitekerem a nyakad” mozdulattal.

Harry-t utasítja, hogy dőljön előrébb kissé, Zayn-re pedig rápirít, hogy szedje ki a kezeit a zsebéből, majd fújtatva végigsimít a rövidre nyírt haján, és egy lemondó sóhaj, s legyintés kíséretében visszacsörtet a fényképezőgéphez.

Úgy döntök, nem nehezítem már tovább a munkát, vagy sokkal inkább nem keserítem tovább az életét, így a következő félórában igyekszem azt csinálni, amire Bob – vagy Rob? – utasít.

Igen, Louis Tomlinson hivatalosan is visszatért az élők sorába, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, s nem felejtette volna a szíve háromnegyedét Doncaster-ben. Ez idáig – a kemény másfél hét alatt még legalábbis – egész jól működik a taktikám, a lányaink mosolygásra késztetnek, a srácok megnevettetnek, és néha újra érzem, hogy fontos vagyok, majd, miután belépek a szobám ajtaján, levetem az álarcom, elkomorulok, és a többiek számára talán idegen emberré változom. Azzá változom, aki valójában vagyok.

- Rendben, srácok, a legtöbben jók voltatok – pillant rám Samantha, aki újból csak egy grimasszal kísért szemforgatást kap tőlem válaszképp -, mára ennyi.

Utunkra vagyunk engedve, mégsem tudom, mit fogok kezdeni magammal a nap további részében, valószínűleg újból a plafon bámulásával telik el az estém, bár cseppet sem vágyok rá, mégis tudom, hogy nem menekülhetek előle. Nem menekülhetek tovább magam elől, szembe kell néznem ezzel. Mindennel, egyedül.

Magasröptű gondolataim közül a fehér kanapéra – mellém – vágódó Liam szakít ki, kérdőn vonom fel a szemöldököm, miközben kissé félredöntött fejjel nézem az újabban borostát növesztő bandatársam. Csokibarna szemei áthatóan kémlelik az arcom, mintha mérlegelné magában, hogy én is jelen vagyok-e a helységben, vagy csak a testem. Ha engem kérdeznének, habozás nélkül a második opcióra szavaznék.

- A srácokkal arról beszéltünk, hogy kéne tartani egy olyan partit, mint amilyeneket régen rendeztünk. Tudod, FIFA, pattogatott kukorica, meg sör… - mosolyog izgatottan, majd a hatás kedvéért összedörzsöli a két tenyerét. Elröhögöm magam a gyerekes öröm láttán, mikor reménykedőn néz rám, kérve az engedélyem ahhoz, hogy disznóólat varázsolhassanak a lakásunkból, holott tudom, hogy akkor is megtennék, ha nem bólintanék rá. – Mit szólsz, Tommo? – olyan, mint egy kissrác, és bár megfordul a fejemben, hogy közlöm azt, amit az egész iránt érzek jelenleg, elmondom, hogy ezt most inkább kihagyom, de elég egy pillantás, és szájhúzogatva bár, de belemegyek, már csak azért is, mert imádom nézni, ahogy Harry délután háromig takarít, egy ilyen „pasis este” után. Irtó buzis megnevezés, de egyikünk sem rója fel, már az X-Factor óta így nevezzük őket, bár én személy szerint nem szívesen hangoztatom, a többiek annál inkább.

- Akkor nyolckor, nálatok – vigyorog rám, majd az arcomba tolja az öklét, én pedig ugyanolyan, ha nem nagyobb, kretén vigyorral ütöm az övéhez a sajátom.

- Hol máshol? – morgom, miután már biztos vagyok abban, hogy hallótávolságon kívül tartózkodik.

Őszintén? – Semmi, de semmi kedvem ehhez az egészhez.

Tényleg, és az, hogy már a FIFA sem hoz lázba, elég elkeserítő.

***

Meghúzom a kezemben tartott félig üres sörös üveget, miközben a pakolászó Harry-t nézem, és azon gondolkozom, hogy a félig tele helyett választott félig üres megfogalmazásmód valamilyen szinten kivetíthető-e az abszolút reménytelenségemre. Biztosan.

Hazza össze-vissza rohangál a konyha és a nappali közt, összeráncolt szemöldökkel kapkodom a fejem, míg ő minden egyes chips-es zacskót, és egészségtelen kaját tartalmazó dobozt kihurcol, amit a konyhaszekrényben talált. Nem értem minek ekkora felhajtás, a fiúk teljes mértékben az „érezd otthon magad!” szabályai szerint cselekszenek, akkor is, ha ez egyszer sem hangzott még el a szánkból, ők kérés nélkül is tökéletesen otthon érzik magukat, néha már túlságosan is.

Sóhajtva megrázom a fejem, majd felállok, és fájdalmas arckifejezéssel megválok a sörömtől, mikor kockás inges barátom – akinek a felsője feltehetőleg azért van csak félig begombolva, mert a hasára tetováltatott bazinagy molylepke félne a sötétben - szóvá teszi, hogy nem csinálok semmit, és kimegyek utána a konyhába, bár még mindig nem értem, milyen apropóból lett ilyen példaértékű házigazda.

Szerencsémre mikor betenném a lábam a helységbe, dörömbölés hallatszik a bejárati ajtó túloldaláról, így ügyesen kivágom magam, mondván, majd én kinyitom, ne fáradjon ő, amit csak egy bosszús fújtatással kísért bólintással díjaz.

Hamis vigyort festek az arcomra, miközben elfordítom a kulcsot, és beengedem az idiótákat a házba, ami egészen eddig a pillanatig viselte magán a rendes jelzőt.

Niall ront be elsőként, majd pacsira nyújtja a kezét, de szinte meg sem várja, hogy belecsapjak, már el is terül a kanapék egyikén, és ilyen pozícióban sokkal inkább emlékeztet egy döglött békára, mintsem bármiféle emberi lényre. Illedelmes gyerek lévén köszönök a többieknek is, majd bezárom az ajtót, és egy pillanatra hozzáérintem a homlokom, közben pedig eleresztek egy elkeseredett sóhajt, s csak remélni tudom, hogy képes leszek kibírni ezt a hosszúnak ígérkező estét élve. 

..........................................................

Hola!

Szeretném nagyon, nagyon megköszönni az immáron 56 rendszerest, ez valami elképesztő, tényleg. Köszönöm. <3

A részhez különösebb hozzáfűznivalóm most sincs, tudom, hogy úgy tűnik, csak egy helyben toporgunk, és remélem, hogy mielőbb eljön az ideje az általam tervezett izgalmaknak, csak a drága szereplők még váratnak magukra. :D

Köszönök mindent.

J. xxx