2014. szeptember 5., péntek

Huszadik - Menekülő útvonal hiányában

Mondanám, hogy hiányzik.
Mondanám, hogy gyűlölöm.
Mondanám én azt is, hogy szeretem, de sajnos egyik sem lenne reális.
Az igazság az, hogy én magam sem tudom, hogy mi az igazság, bizonytalan vagyok benne, önmagamban, és lényegében úgy mindenben, nem tudom, mit kéne tennem, mi lenne helyes, abban sem vagyok már biztos, hogy létezik még egyáltalán olyan, hogy helyes. Nem úgy tűnik.
Minden, amit érzek csupán a maró hiányérzet, és fájdalom, ami egyre csak növekszik, s kínoz belülről.

Félek, mert nem tudom, mit hoz a holnap. Félek, őszintén, már abban sem vagyok biztos, ki a barát, ki ellenség, a paranoiás gondolatok megtámadják az agyam, most már amiatt is félhetek, hogy csak idő kérdése, és mindennek tetejébe még meg is bolondulok. Hirtelenjében vigasztalónak találom ironikus gondolataim. Talán nem is lenne akkora veszteség.

Mit kellene tennem?
Kérj segítséget!
Igen, talán ez lenne a logikus megoldás, mégsem vagyok rá képes. Felnőtt vagyok, meg tudom oldani egyedül is. Legalábbis ez az, amit az agyam makacsabbik fele sulykol belém, míg a realitásáról híres oldalam épp az ellenkezőjét hajtogatja. Elkeseredett mozdulattal túrok zilált tincseim közé, szám reményvesztett nyöszörgés hagyja el, a szívem pedig lomhán, hangosan dobol a mellkasomban. Ez az egyetlen ütem, amire jelen pillanatban koncentrálni tudok. Nyugodtnak, és kiegyensúlyozottnak hangzik, holott az elmém éppen kettészakad, és a háborgó hullámok sorozatban vágnak hozzá a valóságnak elkeresztelt jégsziklához. De a szívem még ilyen helyzetben is tartja az ütemet, hisz nem tehet mást, erre hivatott.

Fájdalom, kétségbeesés, és önsajnálat.
Ezek a szavak írják körbe leginkább az elmúlt időszakot, a kilakoltatás undorító viharfelhője vészjóslón lebeg a fejem felett, és megőrjít, hogy tudom, bármelyik pillanatban elkezdhet belőle zuhogni a savas eső.
Színlelem a mosolyt, mindig színlelem, hisz ez az, amit tennem kell, tartanom kell magam. Kell.

A szoba kissé dohos levegője egyre fojtogatóbban nehezedik rám, és ugyan sűrűn kapkodom a levegőt, mégsem jutok igazán oxigénhez. Látásom fátyol borítja, arcom könnyektől nedves, míg összekuporodva ringatom önmagam a kopott kanapén, tudva, hogy a rémálom már ébren is megtalál, nem fontos öntudatlannak lennem ahhoz, hogy belém mélyessze a karmait. Hisz lényegében a tulajdon életem az, ami rémálommá változott.

***

Napok.
Hetek.
S végül szinte egy egész hónap telik így, a tudatlanság, a folytonos bizonytalanság lassan, kínzón tép cafatokra, és ezúttal úgy érzem, elég, többé nem vagyok képes újból összeilleszteni a darabokat.
Elég, végeztem, nincs tovább, nem bírom tovább.
Hiába a kislányom, hiába a bizonyítási vágy, hiába a nagybetűs Önállóság. Hiába minden, a francba velük, képtelen vagyok már húzni, muszáj belátnom, hogy ennyi volt.
Van egy pont, ahonnan tudja az ember, hogy a tűrőképessége is véges, hogy befuccsolt az élete, minden, amiért eddig dolgozott, értelmetlen volt, és az előbb említett életnek csúfolt őrület lassan, ugyanakkor mégis egészen biztosan magasodik felül rajta.

Tudom, tökéletesen biztosan tudom, hogy nálam most jött el ez a bizonyos pillanat, és mosolyogni támad kedvem, miközben feltápászkodok eddigi önsajnálati helyemül szolgáló kanapéról, s egyenest a Megan-nel közös apró szobánkba vezetnek a lábaim.
Határozottan húzom elő a bőröndöt az ágy alól, nyitom fel a tetejét, majd egy óriási sóhajt eleresztve tárom szélesre az egyetlen, szobában helyet kapó ruhásszekrény ajtaját, és állok neki két kézzel beledobálni a ruhákat a táskába.
Hogy hová megyek? – Még én sem döntöttem el igazán.
Hogy miért csinálom? – Mert már nem bírom tovább.
S, hogy kiért csinálom? – Meg-ért, és senki másért. Legalábbis önmagam ezzel áltatom, akkor is, ha az agyam hátsórészében valami arra késztet, hogy a zsebembe süllyesszem Louis levelét, és a képet, ami miatt akaratlanul is biztonságérzet leng körül. Már csak azért is, mert tudom, velem van egy része. Egy egészen apró része, egyetlen emlék, egyetlen fénykép, mégis egy darab belőle. Biztonságot nyújt, hogy nem vagyok tökéletesen egyedül.

Megan izgatottan szorongatja a kezem, miközben körbe-körbe forgatja a fejecskéjét, érdeklődve térképezi fel egyenként a buszon álló összes embert, senki, semmi nincs, ami elkerülhetné a figyelmét. Hátul ülünk, az utolsó előtti két ülésen, a jármű jobb oldalán. A kislányom figyelem, izgatottan lóbálja a lábait, nézelődik, bár néha az én figyelmem is elkalandozik, reménykedve bámulom a mellettünk elsuhanó tájat, azon gondolkozom, vajon mi is lesz, ha odaérünk.
Vajon hogyan fogad majd?
Vajon elküld?
Ha megteszi, akkor vége az egésznek, nem tudom, mi mást tehetnék még ezen kívül.
Idegesít, hogy egyetlen embertől függ a jövőm, a jövőnk, az életem. Valakin, akiben kénytelen volnék bízni, mégsem teszem. Valakin, akit valaha ismertem. Valakin, akit valaha szerettem.

Idegességemben nekiállok a szabad kezemen lévő ujjaim tördelni, belülről az alsó ajkam harapdálom, dobolok a lábaimmal, úgy, ahogy Megan teszi. Együtt izgulunk, csupán mégis két teljességgel különböző módon. Mindketten kíváncsiak vagyunk, mindketten reménykedünk egy boldogabb jövőben, csupán ő egy pozitív kirándulásnak fogja fel az egészet, míg én tudom, mi is függ attól, hogy ő hogyan reagál, hogyan fogad majd minket.
Kislányom ujjait erősen tartva segítek neki leugrani a busz lépcsőéről, mikor elérjük a végállomást, majd a bőrönd fogantyúját kihúzva állok neki magam után rángatni azt az aszfalton.
A környék ismeretlen, a házak hatalmasak, drágák, kertjeik rendszeresen gondozottak, és a forgalmas utcában nem éppen olcsó autók közlekednek, a madárcsicsergés pedig már-már erőltetetten természetes. Az egész városrész túl tökéletes, túl szép, a sövény túlzottan szögletes, egy kósza ág sincs, ami kiállna, a lakosok szemmel láthatóan versenyeznek azon, melyikük otthona a lélegzetelállítóbb, melyik nagyobb, melyik szebb, mint a másé.
Nem tudom, hogy lehetséges ilyen helyen lakni, bár lehet, csak velem van a gond, és azzal, hogy megszoktam a kisvárosi életet, mindenesetre már azt is frusztrálónak találom, hogy itt kell tartózkodnom.
Pillantásom ide-oda cikázik, miközben vezetgetem a kislányt magam mellett a járdán, még mindig ajkam harapdálva figyelem az utcatáblákat, és visszaemlékszem a keresett névre.

Pár percnyi bolyongás után végül egy apró mellékutcában találjuk magunkat, a zsebemből előkotrom az apró, gyűrött post-it cédulát, és kibogozom a rajta található házszámot.
- Hát itt lennénk – villantok egy frusztrált mosolyt Meg felé, mikor felsétálunk az apró emelkedőn, ami egyenest a kaputelefonhoz vezet. Remegő kézzel nyomom meg a csengőt, majd megszorítom az apró mancsot az ujjaim közt, mielőtt elengedek egy szaggatott sóhajt.

Még fogalmam sincs, hogy ez a vég, vagy épp egy új kezdet, minden, amit érzek, az a reménység, a kényszeredet bizalom, és a szégyenérzet amiatt, hogy minden egyes elvem félredobva ez a választás maradt az egyetlen esélyem. Patthelyzetet kaptam, nincs menekülő útvonal, sehol egy kiskapu, s az élet körforgása sajnos sem egérutat, sem gondolkodási időt nem osztogat szívesen. Elhamarkodottan döntöttem, és bár ez tűnik az egyetlen logikus, és ésszerű megoldásnak, én mégis félek. A visszautasítástól, a meglepetéstől, esetleg a szánalomtól, amit kapni fogok… Egy kicsit talán mindtől egyszerre.
Az izgalom kavargásra készteti a gyomrom, lehunyom a szemeim, bár azok rögvest ki is pattannak, mikor recsegve hallom meg az ismeretlenül ismerős, meglepett hangot:
- Te mit keresel itt?

 .....................................................
Hiyaa!
Nem fogok sajnálkozni a kihagyás miatt, hisz azt hiszem elmondtam, hogy a részek változó és meghatározatlan időközönként érkeznek majd, bár tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás.
Nem tudom, hogy mennyire lett borzasztó a rész, szerintem mondjuk nagyon, azért még remélem, hogy olvasható lett, és nem csalódtok/csalódtatok annyira.
Egyébként szeretném nagyon nagyon megköszönni a 65 rendszerest, ez egy óriási dolog, komolyan, egyszerűen wow!
Imádás, és hatalmas ölelés Nektek,
J. <33

Ui.: KATT!!

4 megjegyzés:

  1. Nagyon izgalmas lett. *-*
    Alig varom a kovit. *-*
    Xx, Jess

    VálaszTörlés
  2. Awh. Miert itt kellett abba hagynod? :O ez kinzas. :/ Gyorsan hozd legysziiiii a kovetkezot. ^-^
    Julcsi x. <3

    VálaszTörlés
  3. Avec drága J.!!

    Először is.örülök az új résznek,jó volt olvasni.Másodszor pedig bármennyire is úgy érzed nem lett a legjobb,én élveztem.Szeretem ahogy írsz és nagyon jól kifejezed a szereplő érzéseit.Egy szokványos kérdés:Miért kellett itt abbahagyni?Várom a következőt!!

    with lots of love xoLucy

    VálaszTörlés
  4. szia már nagyon régóta várom a kövi részt^^egyszerűen fantasztikus ez a blog:33<3 mikor lesz következő rész?:)

    VálaszTörlés