Tizenhetedik - Döntésképtelenség

Körbenézek a tágas nappaliban – mivel Harry járt itt utoljára, rend, és tisztaság uralkodik -, miközben azt kérdezgetem magamtól, hogy hová tűnt mindenki?

Lehet, hogy nem szóltam nekik, de csak azért, mert azt reméltem, minden úgy lesz, mint rég, hogy a srácok még mindig a nappaliban lévő ülőgarnitúrán csöveznek, hogy még mindig popcorn illatú az egész ház, és Niall még mindig disznóólnak használja a konyhánkat.

Azt reméltem, hogy legalább valamelyik bandatársam tárt karokkal fogad majd, és boldogan ugrik a nyakamba. Újra kezdődnek majd az interjúk, a fellépések, és minden, amit eddig gyűlöltem, most viszont már sokkal inkább hiányzik. Újból az agyára mehetek majd mindenkinek, és visszatérhetek a rajongóink ölelésébe, hogy majd ők elfeledtetik velem mindazt, ami eddig összegyűlt a fejem felett.

Hogy az ő szeretetüket élvezve eltűnik majd az a mardosó hiányérzet.

Összeráncolt szemöldökkel ülök le az egyik szimpatikusnak tűnő fotelbe, majd a zsebemben turkálva egy darabig, előkotrom a telefonom, a biztonsági zár kioldása után belépek a telefonkönyvbe, és végighúzom az ujjam a képernyőn, legörgetve egészen a Harold névvel ellátott telefonszámig. Gyűlöli, ha így nevezik, mindig azt hajtogatja, hogy nem is ez az igazi neve, nem így van anyakönyvezve, én pedig pont ezért írtam be, és hívom őt folyamatosan így. Csakhogy idegesítsem.

A névjegye mellett ott van egy kép róla, amin épp felfújt arccal, durcásan néz a kamerába.

- Életkép – motyogom, miközben rányomok a zöld kis ikonra, és a fülemhez emelem a készüléket.

Kicseng, minimum hatszor, mire az uraság méltóztatik felvenni azt a rohadt telefont, morcos hangon szól bele, valószínűleg felkeltettem.

- Nem vagyok itthon – a hangja rekedt, és hallom, ahogy nyöszörögve belefúrja az arcát a párnába.

- Styles, délután négy – közlöm vele az egyszerű tényt, mire még egy, ezúttal hangosabb nyögés a válasz. – Hosszú volt az éjszaka? – kérdezem, és egy pillanatra elfelejtem, hogy mi is történt az elmúlt napokban, igazi mosoly kúszik a számra, már csak a tény miatt is, hogy lehetőségem van idegesíteni őt. Vonakodva bár, de bevallom magamnak, hogy hiányzott.

- Uhm, lehet – érkezik a válasz, a lelki szemeim előtt látom, ahogy valami természetellenesen kényelmetlen pózban fekszik épp az ágyában, és minden erejével azon van, hogy nyitva tartsa a szemeit. – Na, jó, mit akarsz? – mordul fel, miután fél percig nem szólok semmit, ennyi elég is neki, hogy leszűrje, valami nincs rendben.

- Visszajöttem – közlöm némi hallgatás után, majd a vonalra újból csend telepszik. Talán bealudt?

- Mármint… Mi van? Hol vagy? Mi van? – a hangszíne cseppet élénkebbé válik, ahogy harmadszorra is elismétli a „mi van?” szófordulatot.

- Ja – motyogom, miközben fél kézzel a hajamba túrok.

- Miért? – telefonon keresztül is kihallani az aggódást abból az egyetlen szóból, mire megrázom a fejem, majd miután rájövök, hogy ő ezt nem látja, csak ennyit mondok:

- Nem telefontéma – majd megpróbálom elterelni a szót, és mivel egy álmos, és nagy valószínűséggel másnapos Harry figyelméről van szó, ez nem is olyan nehéz feladat – Egyébként hol vagy?

- Holmes Chapel – érkezik az egyértelmű válasz, gondolhattam volna.

- Oh, és…

- Pár óra múlva indulok, hallom, hogy lelkizhetnéked van, és az nem működik telefonon át – tudom, hogy vigyorog, majd egy szimpla „na csá” után leteszi a telefont.

- Kösz, Styles – mondom a süket vonalnak, tudván, hogy úgysem hallja, majd mosolyogva dobom a mobilt a kanapéra.

***

Első utam a konyhába vezet, a pult üres, furcsa, hogy nincs tele mindenféle kacattal, vagy játékokkal, amit az ikrek hagytak szerteszét, és furcsa, hogy nem tiszta morzsa Niall után. A mosogatóban egy piszkos tányér sincs, úgy tűnik, mintha évekkel ezelőtt járt volna itt bárki is, olyan érzésem lesz tőle, mintha az otthonom helyett egy múzeumban lennék. Túl rend van, és késztetést érzek az iránt, hogy kupit csináljak.

Szélesre tárom a majdhogynem üres hűtőt, alig van benne valami, elgondolkodva veszem ki a tejes dobozt az ajtón lévő kis rekeszből, majd miután megrázogatva azt konstatálom magamban, hogy üres, visszahelyezem a helyére, és inkább becsukom, majd ott hagyom az egész hűtőt.

Üres kezekkel megyek vissza a nappaliba, a gyomrom pedig rosszallóan kordul meg, mikor a bőröndöm elé lépek, és kinyitva azt, kihalászok egy tiszta pólót, lecserélem, majd a használtat a fotel karfájára dobom. Megrántom a vállam, mikor a fekete anyag leesik a parkettára majd a kulcsaim és a telefonom újra felkapva sétálok vissza a garázsba, bár végül aztán mégis a séta mellett döntök.

Kettő, kajával, és egyéb fontosnak vélt dologgal megpakolt szatyorral a kezeim közt nyitom ki az ajtót, az egészet ledobom a konyhapultra, és mivel a cipőt levenni már nem volt eszem, lábnyomokat hagyok a padlón. Vállat vonogatva megyek vissza az előszobába, és dobom le a sáros Vans-t, majd újból a hűtő elé állok, és bepakolom a zsákmányaim, de ettől függetlenül reménykedek abban, hogy Harry nem jön üres kézzel, és hoz valami főtt, kaját.

***

- Mi volt otthon? – teszi fel a várva várt kérdést, mikor mindketten ledobjuk magunkat a kanapék egyikére, és – szinte egyszerre – felrakjuk a lábunkat a dohányzóasztal tetejére. Sokatmondóan hümmögök, miközben bekapok egy kanállal a kezeim közti tányérban lévő levesből. Nem, Harry egyáltalán nem jött haza üres kézzel, Anne szerencsére ismer minket annyira, hogy tudja, ami után elfogy a csomagolt hazai koszt, úgyis gyors kaján élünk majd, ezért jócskán felpakolta a fiát. Emlékeztetem magam, hogy mikor legközelebb látom őt, köszönjem meg neki, hisz tényleg istenien főz.

- Meséltem Denáról, nem? – kérdezem, miután lenyeltem, ami a számban volt. Utálom, ha valaki teli szájjal beszél, undorító. Harry egy bólintással jelzi, hogy igen, hullámos, cseppet hosszúra nőtt fürtjei táncolnak a feje körül. Meg akarom kérdezni, hogy mi az a furcsa dolog a fején, és el akarom mondani neki, hogy borzasztó, de úgy döntök, ez ráér később is.

- Szóval ugye ő Doncaster-ben él, és az elválásunk… Nos, az nem volt valami felhőtlen, azt hiszem, kölcsönös haragban váltunk el – ízlelgetem a szavaim, valahogy úgy tűnik, mintha nem is az én számból jönnének, pont, mint akkor, mikor megírtam a levelét – legalábbis amennyire egy kibaszott fénykép hátuljára firkantott néhány sort levélnek lehet nevezni -, mintha csak valaki más lennék. Nem ismertem önmagamra akkor sem, és még most is idegenkedem ettől az énemtől. Túl… Érzelmes, nyálas, és furcsa mód, talán… Nem, dehogy, csak bebeszélem.

- Aztán? – szakít ki a haverom rekedtes hangja gondolataim fogságából, megrázom a fejem, remélve, hogy kitisztul cseppet, de ez nem következik be. Lényegében csak még inkább összezavarodok a mozdulat hatására.

- Ja. Tök véletlen volt az egész, kivittem az ikreket a játszótérre, aztán kiszúrtam valakit az egyik padon. Elég furcsa volt, kísértetesen hasonlított rá, de nem akartam elhinni, hogy ő az. Tudod, milyen ez. Feltűnt, hogy egy kislányt néz a mászókán, integet neki, és ilyesmi, így hát úgy gondoltam, odamegyek. Oké, a kettő közt semmi összefüggés, de mindegy – nevetek fel keserűen, mire tőle csak egy szemforgatást kapok – Leültem, és megszólítottam. Először azt hittem, hogy azért bunkó, mert nem ismert fel, aztán viszont rájöttem, hogy de, nagyon is felismert. Szóval nem is nézett rám igazán, és… Semmi, érted? Csak szólt annak a kislánynak, hogy menjen oda, mert indulniuk kell. Nem akartam, hogy ott hagyjon, tudod, hiányzott, meg minden, és én csak beszélgetni akartam vele. Tehát voltam olyan faszfej, hogy megkérdeztem, hogy a húga-e, esetleg bébiszitterkedik, vagy… Nem, kiderült, hogy a kislánya.

- Várj, nem azt mondtad, hogy egyidős veled? – fordul felém kikerekedett szemekkel, arcán egyértelmű a meglepődöttség.

- Miért is ne lehetne huszonévesen gyereke? – teszem fel a költői kérdést, amire választ természetesen nem várok. – De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy hogyan került oda az a kislány.

- Ne kímélj – vonja fel a szemöldökét hanyagul, látszólag nem számít nagy durranásra, viszont ahogy belecsapok a történet közepébe, és közben alaposan figyelemmel kísérem az arcát, felfedezek rajta kíváncsiságtól kezdve sajnálatot, megvetést, majd újból sajnálatot, és egy tipikus „ez a te hibád” arckifejezést.

Félve pislogok rá, miután befogom a szám, mivel befejeztem a drámázást.

- Szóval munkanélküli, makacs, és reménytelen, egy kislánnyal a nyakán, te meg ott hagytad, csak azért, mert azt mondta nincs szüksége rád? Te halál komolyan hibbant vagy? Anyád kiejtett a babakocsiból, vagy mi van veled? Jesszus, gondolkozz már női aggyal…

- Azt mégis hogy csináljam? – nem sok hiányzik ahhoz, hogy felnevessek, de inkább elvetem az ötletet Haz eszelős tekintete láttán.

- Ha elküldenek a halálba, és azt mondják, nem kellesz, akkor egyértelmű, hogy kellesz nekik, és szükségük van rád. Hogyha azt mondják „ne keress többet”, teljesen alap dolog, hogy arra várnak, hogy felhívd őket, és a hülye telefonjukat a kezeik között szorongatva bőgik magukat álomba. Ez csak… Nem könnyű ezt elmagyarázni egy ilyen gyökérnek, mint amilyen te vagy, de legyen elég annyi, hogy mindig az ellenkezőjét kell tenned annak, amit kérnek. Mindig. Oké, kivéve persze, ha azt akarják, hogy…

- Nem akarom hallani, köszönöm – kiáltok fel a perverz beszólását megelőzvén, mire csak egy elfojtott röhögést kapok válaszként.

Hiszek neki.

Nekem is furcsa, hogy megfogadom Harry tanácsát bármilyen téren, de valamiért mégis csak hiszek neki, hisz attól, hogy egy focicsapatnyi húgom van, még nem kurkászok annyira a magánéletükben, mint Haz bárkiében, és tudom, hogy ha ő nem, akkor senki sem érti az ellenkező nem gondolkozását.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy… - kezdek bele, de félbeszakítom magam, hisz nem tudom, hogyan fejezzem be. Nem kellett volna hallgatnom rá? Maradnom kellett volna? Szüksége van rám?

Számtalan mód arra, hogy befejezzek egyetlen, látszólag semmitmondó mondatot.

- Igen, ez kicseszettül azt jelenti – forgatja meg a szemeit, látszólag idegesíti a szerencsétlenségem, ami miatt nem tudom, és nem is akarom hibáztatni őt. Mikor már azt hinném, itt vége a társalgásnak, a szemem sarkából látom, hogy rám pillant, majd halkan hozzáfűzi: - A helyedben én most ülnék kocsiba, és húznék vissza Doncaster-be.

Ennyi. Ez minden, amit mond, majd feltápászkodik, és egy hanyag intést követően kimasíroz a szobából, és hallom, ahogy elhalnak a lábdobogások, amint eléri a folyosó végét, én pedig újból teljesen egyedül maradok a gondolataimmal, a döntésképtelenség pedig tisztán érezhetően kezdi átvenni felettem az uralmat.

............................................................

Sziasztok Drágaságok!

Újfent röstellem a késői részt - a későt értelmezhetitek a kettő közötti időközre, és az éjfélközeli időpontra vonatkozóan is. :D

Hm, azt hiszem, ez egy újabb időhúzó fejezet volt, amiért szintén bocsánat, de legalább feltűnt benne Harry, igazából az ő karakterére vonatkozóan nem tudok semmit mondani, imádom. 

Köszönöm szépen a 43 feliratkozót, a kommenteket, és mindent, hihetetlenek vagytok. <3

Ha van kedvetek, véleményezzetek esetleg pipáljatok, sokat jelent.

Ölelek mindenkit, J.