Tizenhatodik - Hozzád tartozom

Sziasztok!

Igen, most a fejezet elejére írok, nem tudnám megmondani, hogy miért, talán túl fontosnak tartom a befejezést ahhoz, hogy elrontsam a rizsámmal.

Oké, be kell ismernem, egy kicsit bekönnyeztem az utolsó bekezdés írása közben. Ciki, de ez történt. :D

Nem szeretném sokáig húzni, még szükségesnek érzem megköszönni azt, hogy már 40 (!) a rendszeresek száma. Ez nekem egy hatalmas szám, köszönöm! <333

Ölelek minden kis sütikét, 

J. <3

.................................................................................

Befordulok a sarkon, majd mosolyogva pillantok le a kezemet szorongató pici lányra. Azt hiszem, régóta ez az első őszinte mosolyom, bár még ezt sem érzem teljesen valódinak, az egész „boldog Dena korszak” úgy tűnik jelenleg, mintha csak egy álom lett volna. Álomvilágban éltem, most pedig felébredtem, és nem tudom hogyan kezelni a valóságot.

Munka, és kilátások nélkül, a nyakamban lévő három hónapnyi bér elmaradásával, és úgy, hogy halvány gőzöm sincs, mikor kerülök az utcára. Fáj bevallani, fáj belegondolni, de a helyzet mégis csak ez. Magam mellett pedig még a lányom is képes kell legyek etetni, öltöztetni, és normálisan ellátni, miközben meg kell próbálnom fenntartani előtte a látszatot, miszerint minden rendben. Mosolyognom kell, boldognak, s gondtalannak tűnni előtte. Nem akarom felborítani a gyermeki, naivsággal és játékkal teli világot, ahová ő tartozik, nem akarom, hogy felnőjön.

Szeretném, hogy velem ellentétben ő addig maradjon gyerek, ameddig csak teheti.

Megan még mindig a kezem fogva ugrál fel a néhány lépcsőfokon, majd miután kinyitottam a mahagóni színű ajtót, nevetve szalad be előlem a házba. Nagyot nyelve nyitom fel a postaládát, kiveszem belőle a köteg számlát, és egy kupacba rendezgetem, miközben a szabad kezemmel idegesen megdörzsölöm a homlokom.

Átlépem a küszöböt, majd becsapom magam mögött az ajtót, s a leveleket hanyagul a kanapé előtti kisasztalra dobva átsétálok az apró szobán, egyenest a konyhának kinevezett – az előbbinél még kisebb – helységbe.

Összedobok Meg-nek egy kakaót, és az ugrándozó nyuszikat ábrázoló bögrével a kezemben lépek be a hálószobánkba, ahol ő boldogan csacsogva babázik. Halkan elnevetem magam a látványra, majd az éjjeliszekrényre helyezem a poharat, és egy puszit nyomok a szőke tincsek közé.

- A nappaliban leszek, ha szeretnél valamit – mosolygok még egyszer rá, majd a fejecskéjét megsimítva visszamegyek a nappaliba.

Egy gondterhelt sóhajt kieresztve lerogyok a kanapéra, és felhúzom a lábaim törökülésbe. Mozdulatlanul bámulom a dohányzóasztalon pihenő rengeteg papírt, miközben azon filózok, melyiket is nyissam ki először.

Nem tudok dönteni, mozdulni is képtelen vagyok, az agyam lefagyott, jelenleg nem tud instrukciókat adni a testem többi részének, és az egyedüli életjel, ami megfigyelhető rajtam, valószínűleg a pislogás.

Gondolkozom. Dermedt aggyal, és fájó fejjel, de kényszerítem magam a gondolkozásra, kétségbeesetten pörgetek át mindent, keresve a kiutat ebből az őrületből. Kell lennie egy kiskapunak, tudom, hogy valahol kell lennie, de nem találom.

Végre megmozdítom a fejem, az alsó ajkam rágcsálva nézek el a rengeteg levélről, végül úgy döntök, inkább egyiket sem nyitom ki, így is eléggé hasogat már a fejem, nincs szükségem arra, hogy leírt formában is szembesüljek a fájó tényekkel. Nem akarom látni.

A szobában csend uralkodik, nem hallok mást, csak a falióra egyenletes, ugyanakkor idegtépően hangos ketyegését. Lehunyom a szemeim, fáradtan dörzsölöm meg az arcom, aztán úgy döntök, megmosom, hogy kimenjen belőlem valamelyest a fáradtság.

A leghidegebb fokozatúra állítom a vizet, majd megnyitom a csapot, és a folyadék alá tartom a kezeim. Felfrissít, kétségkívül felfrissít, bár nem lehel belém életkedvet, mint ahogyan azt először gondoltam.

Zombi-üzemmódba kapcsolva visszacsoszogok az előbbi fél-egy óráig ülőhelyemként szolgáló kanapéhoz, és ugyanabba a pózba huppanok le, ahogy a nap korábbi részeiben is megtalálható voltam.

Az agyam újból kattogni kezd, érzem, tudom, hogy kihagytam valamit, hogy egy apró, talán lényegtelennek tűnő tényezőről megfeledkeztem, de a világért sem akar eszembe jutni, hogy mi az.

Aztán beugrik.

Magam sem tudom, hogyan, megjelenik a fejem felett a lámpácska, fényesen villogni kezd, én pedig olyan gyorsan nyúlok a farmerom zsebe felé, amelyről eddig nem gondoltam volna, hogy képes vagyok.

Kihúzom a kisméretű, és a körülmények miatt eléggé meggyűrődött borítékot az aprócska helyről, ahová eddig be volt szorítva, majd leejtem az ölembe, és szuggerálni kezdem.

Miután meggyőződök arról, hogy semmi sem fog kiugrani, vagy megtámadni akkor, ha kinyitom, a hajamba túrva veszem újból a kezeim közé.

Forgatom cseppet az ujjaim közt, nincs rajta semmi furcsa, csupán Lou kapkodós kézírásával, a fekete tintával írt Dena szó, mégis valami oknál fogva megnyugvással tölt el, hogy magamnál tudhatok valamit, amit nekem szánt.

Egy sóhajt elengedve elkezdem felbontogatni a borítékot, majd visszafojtott lélegzettel nézek bele. A szám kiszáradt, a levegő pedig bennem akad, amikor kiemelem a gyűrött, vastag lapot.

Egy fénykép.

Elhomályosul a látásom, a szemem könnyfátyol borítja, a szívem – és lényegében az összes többi testrészem is – összeszorul a látványtól.

Talán tizenöt, esetleg tizenhat évesek lehettünk, nem tudnám pontosan megmondani. Abban viszont teljességgel biztos vagyok, hogy az utolsó együtt töltött hétvégénken készült. Boldognak látszunk rajta, a szemem még a jókedvtől csillog, ellentétben ezzel, most a visszafojtott könnyektől. Lou keze félig belelóg a képbe, az, amelyikkel eltartotta a telefont, de ez nem rondít bele semmibe. A vigyor mindkettőnk arcáról levakarhatatlan, egyszerűen csak élvezzük az életet.

A kezem remegni kezd, ahogy a szemem alá helyezem, majd megdörzsölöm azt, hogy eltűnjenek a gyűlölt sós cseppek.

Mégis mosolygok. Tudat alatt igenis jól esik a visszaemlékezés, akármennyire is képtelen vagyok bevallani magamnak.

Szipogva bámulom a képet talán perceken keresztül, majd már letenném, mikor észreveszek valami furcsát. Az írást, a fotó hátulján, mely szintén Louis összetéveszthetetlen, alig kibogozható, mégis eszméletlenül egyedi írásával vetettek papírra.

Úgy gondolom, szükségtelen köszönnöm, vagy nyálasan bevezetni a mondandóm, mivel alapból sem szándékozom odaadni neked ezt a levelet. Kérdezhetnéd, hogy akkor mégis mi a francért írom? Kérdezhetnéd, viszont választ nem tudnék rá adni. Nem tudom.

Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy azt mondtad, nincs szükséged rám, ahogy azzal is, hogy más megvilágításban nézve a dolgokat, egy fasznak tűnhetek most a szemedben. Nem tagadom, lehet, hogy az is vagyok.

Na, jó, teljesen biztos, hogy az vagyok.

Egy valódi seggfej, amiért nem kerestelek, és nem adtam magamról semmiféle életjelet, de hidd el, okkal tettem. Úgy gondoltam, ha megszakítom veled a kapcsolatot, talán majd nem hiányzol úgy. Tudtam, hogy elmegyek, és tudtam, hogy nem szándékozom egyhamar visszajönni. Azt hittem, tudtam, kivé akarok válni. Azt hittem, tudtam, hová tartozom.

Viszont… Ó, a picsába, gőzöm sincs, hogy fogalmazzam ezt meg, így is-úgy is irtózatosan nyálas lesz. Az utóbbi évek elegendőek voltak ahhoz, hogy rájöjjek, nem ez az, ahová tartozom. Nem ez az a hely, ahová tartozni szeretnék.

Hogy miért? Valószínűleg azért, mert hozzád tartozom, Dena. Mindig is oda tartoztam, és bár te ezt a büdös életben nem olvasod majd el, és nagy valószínűséggel többé nem is találkozunk, még szükségét érzem annak, hogy leírjam. Szükséges ahhoz, hogy képes legyek itt hagyni téged. Itt hagyni mindent.

Hiányzol. Hiányozni fogsz.

Szeretlek,

Louis.