A ruhákkal telepakolt bőröndöm tökéletes ellentétbe állítható a
szívemben tátongó űrrel.
Már megint itt kell hagynom őket.
Megint itt hagyom a testvéreim, a szüleim. A családom, pedig lényegében azért
jöttem vissza, hogy a bátyjuk legyek.
Ők voltak a fő indíték, most
mégis ők szenvedik a kárát. Azt hiszem, már sokadszorra.
Savanyú mosollyal az arcomon
guggolok le az ikrekhez, Pheobe édes arca szomorú fintorba torzul, míg Daisy
már a sírás határán ácsorog. Gondolkozás nélkül lépnek közelebb egy aprót, mikor
széttárom a karjaim, s egyszerre kapaszkodnak ketten a dzsekim gallérjába. Kis
híján fellöknek, de még épp időben sikerül megtalálnom az egyensúlyom.
Szorosan lehunyt szemmel ölelem
őket egy darabig, majd elhúzódom, és mindkét kislány feje búbjára nyomok egy
puszit. Természetesen ők nem érik be ennyivel, mindketten odahajolnak, s kezeik
közé fogják az arcom, mindkét oldalról egy-egy hatalmas cuppanóst nyomva rá.
Mosolygok, majd megsimítom Daisy arcocskáját, ő pedig hatalmas szemekkel bámul
rám. Megértem, hisz lényegében csak hat éves, a gyermeki naivság még bőszen
csillog a tekintetében. Visszajöttem, ő pedig azt hitte, ezúttal már örökre
szól, itt maradok, és visszaáll minden a normális kerékvágásra. Újfent
csalódást okozok valakinek, bár sokkal inkább mondhatnánk, hogy csak hozom a
szokásos formám.
Elég egy pillantás a húgom
szomorú arcára, és felrémlik előttem a rengeteg twitter üzenet. Sokan írták,
hogy csalódtak, hogy hiányzom, s kértek, hogy menjek vissza. Lehunyom a szemeim
egy pillanatra, és nagy levegőt veszek; talán nem is létezik jó döntés. Az
pedig, hogy a testvéreimnek, vagy épp a teljes világnak okozok fájdalmat,
lényegében már csak részletkérdés.
A térdemre támaszkodva állok fel,
miután egy utolsó pillantást vetettem a lányokra, s egyenest Fizzy-hez lépek.
Most nem lapul az arcán a megszokott, elbűvölő mosoly, szemeiben komolyság
csillog, ami tekintve, hogy róla beszélünk, igen szokatlan.
Szorosan húzom magamhoz, ő pedig
nagyokat szuszog a pólóm illatából. Az ölelése ragaszkodó, erős, és családias,
mint ahogy mindig is volt. Állítom, hogy Niallé mellett az ő ölelése az egyik
legkellemesebb a világon.
- Szeretlek, Lou – suttogja oly
halkan, hogy abban sem vagyok biztos, tényleg a húgom hallottam-e, vagy csak a
szél játszik velem. Mindenesetre szorosabbra fogom körülötte a karjaim, és még
egyszer megszorongatom, mielőtt egy puszit nyomva az arcára elengedném.
Újabb mély levegő múltán tovább
lépek, Lottie pedig mindenféle előjel, vagy épp gondolkozási idő hagyása nélkül
a karjaim közé férkőzik. Mosolygok a hevességen, talán ez az első őszinte
mosolyom a mai nap folyamán. Karjai ragaszkodón ölelik körbe a derekam, én
pedig a hátánál kulcsolom össze az enyémeket. Attól függetlenül, hogy sosem
szeretett igazán ölelkezni – az ő szavaival élve „nyáladzani” -, most elég
erősen kapaszkodik belém, ujjai közt szorosan markolja a pólóm anyagát. Arcom a
szőke hajzuhatagba temetem, és belélegzem a különleges és utánozhatatlan Lottie-illatot, tudván, hogy sokáig nem
érezhetem majd újra.
- Már most hiányzol, Lott –
suttogom a fülébe, mire közelebb húzódik, már ha ez még egyáltalán lehetséges.
- Csak ne mond, hogy visszajössz!
– motyogja, majd mintha csak látná az értetlenül összehúzódó szemöldököm,
magyarázatképp hozzáteszi – Neki is
ezt mondtad.
Ebben a pillanatban tudatosul
csak igazán, hogy kicsúszott a kezeim közül az irányítás, már nem tudok úgy
intézkedni, hogy mindenkinek jó legyen, talán sosem tudtam. Mindig úgy tettem,
mindig mindent úgy csináltam, mintha képes lennék rá. Jót akartam nekik,
viszont az úgy pedig sokszor nekem nem volt jó.
Könnyek gyűlnek a szemembe, bár
magam sem tudnám megmagyarázni, miért, mégis sírni támad kedvem. Attól, hogy
talán a természetemből adódóan sem akarok fájdalmat okozni Lott-nak, vagy
attól, hogy nem tudom, mi is lesz majd ezután.
Elmegyek, de hová?
Kíváncsiak még rám egyáltalán?
Hogy fogadnak majd?
A srácok vajon ugyanúgy viselkednek velem? Vajon haragszanak?
Nem tudom, és ez megőrjít.
Nem tudom, hová is megyek igazán,
miért, és hogyan, csak azt tudom, hogy elmegyek, és sokáig tart majd. Talán
tovább, mint szeretném, és tovább, mint amit a megcsonkult tűrőképességem képes
lenne elviselni.
Közelebb húzom magamhoz a
törékeny húgom, mikor érzem, hogy megrázkódik, és a visszafojtott zokogástól
felgyorsul a szívverése. Utálom, amikor sír, ez a világ egyik legrosszabb
dolga, és kikészülök attól, hogy nem tudok ellene tenni.
A többiek még bírják, még anya is
bírja, de már csak a tudattól is összeszorul a szívem, hogy miután elmegyek, ő
is szomorú lesz, lehet, hogy ő is sír majd, nem tudom.
Hátrébb húzódom, és kezeim közé
veszem az arcát, gyönyörű szemeiből könny csorog, amiket letörlök a hüvelykujjammal,
miközben az agyamon átfut, az a kísérteties érzés, amit a szemébe pillantva
érzek; mintha csak tükörbe néznék.
Nagyot nyel, és az alsó ajkába
harap, hogy megállítsa annak remegését. Ajkam a homlokához érintem, és hosszan
kifújom a levegőt, miközben ott tartom azt.
***
Nem időzök sokat az anyukám
ölelésében, vagy legalábbis nem annyit, mint amennyit kellene, nem vagyok rá
képes, ő pedig túl kedves ahhoz, hogy szóvá tegye. Tudom, hogy kattog rajta az
agya, de a tapintatossága felülmúlja ezt.
Apuval csak váltok egy amolyan pasis ölelést, gyorsabban
lerendezem, mint azt gondoltam volna, csupán annyit mond búcsúképp, hogy
vigyázzak magamra. Nem tudom, pontosan mire is érti, de bólintok.
Nagy levegőt veszek, mikor
felkapom a bőröndöt az előszoba parkettájáról, és vissza sem nézve kilépek az
ajtón. Hallom, ahogy a lányok – akárcsak egy hadsereg – kitódulnak utánam az
udvarba abban a pillanatban, amikor kinyitom a bejáratot, mégsem pillantok
rájuk, célegyenesen az autóm felé veszem az irányt, ahol sietve a csomagtartóba
helyezem a táskám, majd megkerülve a fekete csodát beülök a vezetőülésre.
- Talán könnyebb ez, mint
gondoltam – motyogom magam elé, majd felbőgetem a motort, s kettő aprót dudálva
el is hajtok.
***
Szükségem van valamire, ami elvonja
a figyelmem, bármire, ami megszünteti a fejemben Dena hangját, és azt az
érzést, amikor a szemembe mondja, hogy nincs
rám szüksége. Kell valami, ezért saját magam, és a szokásaim egyaránt
meghazudtolva nyúlok a rádió bekapcsoló gombja felé, és maxra tekerem a
hangerőt.
A hangulatomnak, és a béka segge
alatt lévő életkedvemnek szöges ellentéteképp egy vidám, nyári sláger szól épp
a csatornán, az ujjaimmal dobolni kezdek a kormányon, és görcsösen figyelni
kezdek a semmitmondó dalszövegre.
A nap időközben kisüt, így
kotorászom egy kicsit a kesztyűtartóban, mire megtalálom a napszemüvegem, amit
a fejemre helyezek, és kényszerítem magam arra, hogy jó kedvem legyen.
Visszamegyek, és mivel nem
szóltam róla senkinek, még izgatottabb leszek amiatt, hogy vajon mi vár rám.
Kértem egy kis szünetet, egy kis szabadidőt, és mindenki megértően viszonyult
hozzá, ami igencsak meglepő. Talán látták, hogy az utóbbi időben alábbhagyott a
– nemcsak az enyém, úgy egyhangúlag a bandáé – lelkesedés, hogy már nem
csinálunk mindent úgy, mint azelőtt. Szívvel-lélekkel.
A gondolataim felhősek, míg egyik
szálról a másikra járkálok, megpróbálok fejben felkészülni az összes lehetséges
szituációra, ami fogadhat majd. Lehet, hogy nem is lesz ott senki. Lehet, hogy mégis fel kellett volna hívnom
őket?
Az út vissza gyorsabban telik,
mint azt gondoltam, vagy csak azért tűnik annak, mert azt akartam, hogy lassan
teljen.
Hamar elhagyom a London feliratú
táblát, és a szemem elé kerülnek az ismerős épületek, az ismerős környék.
Mosolyogva nyugtázom magamban, hogy akárhogy is, de hiányzott már ez.
Az állott levegő, a tömeg, a
kávézók, és az, hogy mindig, kivétel nélkül mindig esőre áll az idő.
Letekerem az ablakot, amikor a mi körzetünkbe érek, és beszívom a
fülledt oxigént. A szél belekap a kócos hajamba, akaratlanul is elvigyorodom az
érzésre, bár nem tudnám megmondani, hogy miért, furcsa mód jólesik.
Mielőtt eljutna a tudatomig, hogy
itt vagyok, már be is kanyarodok a felhajtóra, majd néhány kód beütése után ki
is nyílik nekem a kapu.
Sóhajtva szállok ki a kocsiból,
miután leparkoltam azt a garázsba, aztán egyenest a lépcső felé veszem az
irányt, amely felvisz egyenest a lakrészbe. Belépek az ajtón, majd a kisméretű
bőrönddel a kezemben kiugrom a cipőmből, és a nappali közepén ledobom a táskát.
A ház csöndes, túl csöndes, abban
reménykedtem, hogy legalább Harry itt lesz, hisz elvégre együtt laktunk itt.
Laktunk.
Laktunk.
Szóval ezt is elbasztam volna?
.......................................................
Hai Darlings'!
Már megint elképesztőenrohadtulnagyonrég volt frissítés, amit megint borzasztóan röstellek, csak hát nyár van, az időérzékem meg nagy valószínűséggel lemaradt a kanyarban, így esküszöm, gőzöm sincs milyen nap van. :D
Mindenesetre a nyár folyamán sajnálatos mód szintén ne számítsatok gyakori részekre, elhatároztam, hogy ezt a történetet a saját tempómban fogom megírni, és ha az akár egy hét csúszást jelent, akkor annyit.
Hm, ezen felül szeretném megköszönni, hogy még itt vagytok, iratkoztok, díjakat küldötök, és néhányan még kommenteltek is, tényleg, elképesztő sokat jelent. <3
Ölelek mindenkit, és kellemes nyarat nektek! <33
J. xx
Boldogságos nyarat!
VálaszTörlésÖrülök az új résznek és teljesen megértem a helyzetedet. Én most tértem vissza a blogjaimra, de a nyáron alig fogok tudni írni. Túl sok mindent szeretnék csinálni, de téged nem hanyagollak el. Az érzéseim szerint itt is lesz sok szenvedés, mint a másik blogodon szereplőknek.
Lehet, hogy hülyének néznek, de én akkor is fenn maradok 00:00-ig, hogy kívánhassak. <3 Ma ballagtam, szóval megvan az öröm, de egyvalakit hiányoltam.
Visszatérve a sztorira. Miért? Miért mentél el Lou? Miért tetted ezt? Gonosz vagy :P. Remélem kellemes nyarad lesz neked is, de magamnak is ezt kívánom. Azt sem bánom, ha ritkán lesz rész, csak legyen.
Hatalmas nagy ölelés: a szerelmes Jenny ;)
Drága!
TörlésJaj, örülök, ha megérted, tényleg, annak pedig még inkább, hogy tetszett a fejezet. :) A szenvedéses rész... Nos, igen, azt jól sejted, lehet, hogy itt még több is lesz. :D
Én is mindig fennmaradok, kívánok, az esetek többségében valami faszságot. :D
A miértekre nem válaszolok, haha.
Köszönöm, hogy írtál, azt is, hogy mindig írsz, jaj, nagyon szeretlek. <33
Neked is kellemes nyarat! :)
Ölel, J.
Heloo!!
VálaszTörlésElképesztő!Nem tudom szavakban kifejezni,hogy nekem mennyire átjött az érzés ami Lout nyomasztja.Az ahogy a testvérei szeretik és ahogy ő szereti őket csodálatos.Nagyon várom a kövi részt,kíváncsi vagyok mi történt a srácokkal,hol vannak,mi lesz ezek után.Szerintem jó ötlet,hogy a saját tempódban írod,úgy gondolom ilyenkor mindig sokkal jobban tudnak az emberek fantasztikusat alkotni.Mindig is imádtam a fogalmazásod és fogom is!!
U.i.:Megkaptam a levelet,én is igyekszem válaszolni rá.
U.i.2.:Sajnálom,hogy csak most kommenteltem!!
xoLucy<3
Bú!
TörlésEl nem hiszed, mennyit jelent nekem, ha tetszett. :)
Köszönöm, köszönöm, imádlak. <3
Ölel, J.
Ui.: Rendben, csak nyugodtan, a késői válaszért pedig még egyszer bocsánat. :\
Drága J. Samuels!
VálaszTörlésA rész - mint mindig - most is tö-ké-le-tes-re si-ke-re-dett! :) Nem tudom, hogy tudsz ilyen szépen írni és fogalmazni, de nekem nagyon tetszik. Nem, nem is tetszik..... egyszerűen imádom! :D Fú, nagyon, de nagyon sajnálom, hogy eddig nem írtam, de Neked is megígérem, hogy mostantól kezdve állandóan írni fogok! Begyszó! :)
Tudsz valami jó témát, mert én már nem nagyon! :P So legyen kellemes nyarad, pihenjél sokat.... bla-bla-bla! :D Nem fárasztalak le Téged, mert biztos van jobb dolgod is, mint hogy az én hülyeségeimet hallgasd, so bye!
Hatalmas nagy ölelés, Hope S. <3
Drága Hope S.!
TörlésJaj, ne hülyéskedj, nyugodtan mondd el a véleményed bármiről, ami eszedbe jut, engem érdekel. :D
Köszönöm szépen, nagyon örülök, ha így gondolod, sokat jelent. :)
Neked is kellemes nyarat!
Ölel, J. <3
Nagyon jóóóó!! Annyira jól írsz, hogy az elképesztő! Nem sok Lou-s blogot olvastam eddig sajnos mivel sosem találtam megfelelőt, de ez, csodálatos! Annyira várom az újabb részt, és már most tudom, hogy az is nagyon, nagyon, nagyon jó lesz! :)
VálaszTörlésPuszi
Cappy xx
Drága!
TörlésKöszönöm, elképesztően aranyos vagy, és sokat jelent, ha így gondolod. Tényleg.
Millió ölelés, J. <33