Tizenötödik - Szívvel-lélekkel

A ruhákkal telepakolt bőröndöm tökéletes ellentétbe állítható a szívemben tátongó űrrel.

Már megint itt kell hagynom őket. Megint itt hagyom a testvéreim, a szüleim. A családom, pedig lényegében azért jöttem vissza, hogy a bátyjuk legyek.

Ők voltak a fő indíték, most mégis ők szenvedik a kárát. Azt hiszem, már sokadszorra.

Savanyú mosollyal az arcomon guggolok le az ikrekhez, Pheobe édes arca szomorú fintorba torzul, míg Daisy már a sírás határán ácsorog. Gondolkozás nélkül lépnek közelebb egy aprót, mikor széttárom a karjaim, s egyszerre kapaszkodnak ketten a dzsekim gallérjába. Kis híján fellöknek, de még épp időben sikerül megtalálnom az egyensúlyom.

Szorosan lehunyt szemmel ölelem őket egy darabig, majd elhúzódom, és mindkét kislány feje búbjára nyomok egy puszit. Természetesen ők nem érik be ennyivel, mindketten odahajolnak, s kezeik közé fogják az arcom, mindkét oldalról egy-egy hatalmas cuppanóst nyomva rá. Mosolygok, majd megsimítom Daisy arcocskáját, ő pedig hatalmas szemekkel bámul rám. Megértem, hisz lényegében csak hat éves, a gyermeki naivság még bőszen csillog a tekintetében. Visszajöttem, ő pedig azt hitte, ezúttal már örökre szól, itt maradok, és visszaáll minden a normális kerékvágásra. Újfent csalódást okozok valakinek, bár sokkal inkább mondhatnánk, hogy csak hozom a szokásos formám.

Elég egy pillantás a húgom szomorú arcára, és felrémlik előttem a rengeteg twitter üzenet. Sokan írták, hogy csalódtak, hogy hiányzom, s kértek, hogy menjek vissza. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, és nagy levegőt veszek; talán nem is létezik jó döntés. Az pedig, hogy a testvéreimnek, vagy épp a teljes világnak okozok fájdalmat, lényegében már csak részletkérdés.

A térdemre támaszkodva állok fel, miután egy utolsó pillantást vetettem a lányokra, s egyenest Fizzy-hez lépek. Most nem lapul az arcán a megszokott, elbűvölő mosoly, szemeiben komolyság csillog, ami tekintve, hogy róla beszélünk, igen szokatlan.

Szorosan húzom magamhoz, ő pedig nagyokat szuszog a pólóm illatából. Az ölelése ragaszkodó, erős, és családias, mint ahogy mindig is volt. Állítom, hogy Niallé mellett az ő ölelése az egyik legkellemesebb a világon.

- Szeretlek, Lou – suttogja oly halkan, hogy abban sem vagyok biztos, tényleg a húgom hallottam-e, vagy csak a szél játszik velem. Mindenesetre szorosabbra fogom körülötte a karjaim, és még egyszer megszorongatom, mielőtt egy puszit nyomva az arcára elengedném.

Újabb mély levegő múltán tovább lépek, Lottie pedig mindenféle előjel, vagy épp gondolkozási idő hagyása nélkül a karjaim közé férkőzik. Mosolygok a hevességen, talán ez az első őszinte mosolyom a mai nap folyamán. Karjai ragaszkodón ölelik körbe a derekam, én pedig a hátánál kulcsolom össze az enyémeket. Attól függetlenül, hogy sosem szeretett igazán ölelkezni – az ő szavaival élve „nyáladzani” -, most elég erősen kapaszkodik belém, ujjai közt szorosan markolja a pólóm anyagát. Arcom a szőke hajzuhatagba temetem, és belélegzem a különleges és utánozhatatlan Lottie-illatot, tudván, hogy sokáig nem érezhetem majd újra.

- Már most hiányzol, Lott – suttogom a fülébe, mire közelebb húzódik, már ha ez még egyáltalán lehetséges.

- Csak ne mond, hogy visszajössz! – motyogja, majd mintha csak látná az értetlenül összehúzódó szemöldököm, magyarázatképp hozzáteszi – Neki is ezt mondtad.

Ebben a pillanatban tudatosul csak igazán, hogy kicsúszott a kezeim közül az irányítás, már nem tudok úgy intézkedni, hogy mindenkinek jó legyen, talán sosem tudtam. Mindig úgy tettem, mindig mindent úgy csináltam, mintha képes lennék rá. Jót akartam nekik, viszont az úgy pedig sokszor nekem nem volt jó.

Könnyek gyűlnek a szemembe, bár magam sem tudnám megmagyarázni, miért, mégis sírni támad kedvem. Attól, hogy talán a természetemből adódóan sem akarok fájdalmat okozni Lott-nak, vagy attól, hogy nem tudom, mi is lesz majd ezután.

Elmegyek, de hová?

Kíváncsiak még rám egyáltalán?

Hogy fogadnak majd?

A srácok vajon ugyanúgy viselkednek velem? Vajon haragszanak?

Nem tudom, és ez megőrjít.

Nem tudom, hová is megyek igazán, miért, és hogyan, csak azt tudom, hogy elmegyek, és sokáig tart majd. Talán tovább, mint szeretném, és tovább, mint amit a megcsonkult tűrőképességem képes lenne elviselni.

Közelebb húzom magamhoz a törékeny húgom, mikor érzem, hogy megrázkódik, és a visszafojtott zokogástól felgyorsul a szívverése. Utálom, amikor sír, ez a világ egyik legrosszabb dolga, és kikészülök attól, hogy nem tudok ellene tenni.

A többiek még bírják, még anya is bírja, de már csak a tudattól is összeszorul a szívem, hogy miután elmegyek, ő is szomorú lesz, lehet, hogy ő is sír majd, nem tudom.

Hátrébb húzódom, és kezeim közé veszem az arcát, gyönyörű szemeiből könny csorog, amiket letörlök a hüvelykujjammal, miközben az agyamon átfut, az a kísérteties érzés, amit a szemébe pillantva érzek; mintha csak tükörbe néznék.

Nagyot nyel, és az alsó ajkába harap, hogy megállítsa annak remegését. Ajkam a homlokához érintem, és hosszan kifújom a levegőt, miközben ott tartom azt.

***

Nem időzök sokat az anyukám ölelésében, vagy legalábbis nem annyit, mint amennyit kellene, nem vagyok rá képes, ő pedig túl kedves ahhoz, hogy szóvá tegye. Tudom, hogy kattog rajta az agya, de a tapintatossága felülmúlja ezt.

Apuval csak váltok egy amolyan pasis ölelést, gyorsabban lerendezem, mint azt gondoltam volna, csupán annyit mond búcsúképp, hogy vigyázzak magamra. Nem tudom, pontosan mire is érti, de bólintok.

Nagy levegőt veszek, mikor felkapom a bőröndöt az előszoba parkettájáról, és vissza sem nézve kilépek az ajtón. Hallom, ahogy a lányok – akárcsak egy hadsereg – kitódulnak utánam az udvarba abban a pillanatban, amikor kinyitom a bejáratot, mégsem pillantok rájuk, célegyenesen az autóm felé veszem az irányt, ahol sietve a csomagtartóba helyezem a táskám, majd megkerülve a fekete csodát beülök a vezetőülésre.

- Talán könnyebb ez, mint gondoltam – motyogom magam elé, majd felbőgetem a motort, s kettő aprót dudálva el is hajtok.

***

Szükségem van valamire, ami elvonja a figyelmem, bármire, ami megszünteti a fejemben Dena hangját, és azt az érzést, amikor a szemembe mondja, hogy nincs rám szüksége. Kell valami, ezért saját magam, és a szokásaim egyaránt meghazudtolva nyúlok a rádió bekapcsoló gombja felé, és maxra tekerem a hangerőt.

A hangulatomnak, és a béka segge alatt lévő életkedvemnek szöges ellentéteképp egy vidám, nyári sláger szól épp a csatornán, az ujjaimmal dobolni kezdek a kormányon, és görcsösen figyelni kezdek a semmitmondó dalszövegre.

A nap időközben kisüt, így kotorászom egy kicsit a kesztyűtartóban, mire megtalálom a napszemüvegem, amit a fejemre helyezek, és kényszerítem magam arra, hogy jó kedvem legyen.

Visszamegyek, és mivel nem szóltam róla senkinek, még izgatottabb leszek amiatt, hogy vajon mi vár rám. Kértem egy kis szünetet, egy kis szabadidőt, és mindenki megértően viszonyult hozzá, ami igencsak meglepő. Talán látták, hogy az utóbbi időben alábbhagyott a – nemcsak az enyém, úgy egyhangúlag a bandáé – lelkesedés, hogy már nem csinálunk mindent úgy, mint azelőtt. Szívvel-lélekkel.

A gondolataim felhősek, míg egyik szálról a másikra járkálok, megpróbálok fejben felkészülni az összes lehetséges szituációra, ami fogadhat majd. Lehet, hogy nem is lesz ott senki. Lehet, hogy mégis fel kellett volna hívnom őket?

Az út vissza gyorsabban telik, mint azt gondoltam, vagy csak azért tűnik annak, mert azt akartam, hogy lassan teljen.

Hamar elhagyom a London feliratú táblát, és a szemem elé kerülnek az ismerős épületek, az ismerős környék. Mosolyogva nyugtázom magamban, hogy akárhogy is, de hiányzott már ez.

Az állott levegő, a tömeg, a kávézók, és az, hogy mindig, kivétel nélkül mindig esőre áll az idő.

Letekerem az ablakot, amikor a mi körzetünkbe érek, és beszívom a fülledt oxigént. A szél belekap a kócos hajamba, akaratlanul is elvigyorodom az érzésre, bár nem tudnám megmondani, hogy miért, furcsa mód jólesik.

Mielőtt eljutna a tudatomig, hogy itt vagyok, már be is kanyarodok a felhajtóra, majd néhány kód beütése után ki is nyílik nekem a kapu.

Sóhajtva szállok ki a kocsiból, miután leparkoltam azt a garázsba, aztán egyenest a lépcső felé veszem az irányt, amely felvisz egyenest a lakrészbe. Belépek az ajtón, majd a kisméretű bőrönddel a kezemben kiugrom a cipőmből, és a nappali közepén ledobom a táskát.

A ház csöndes, túl csöndes, abban reménykedtem, hogy legalább Harry itt lesz, hisz elvégre együtt laktunk itt. Laktunk.

Laktunk.

Szóval ezt is elbasztam volna?

.......................................................

Hai Darlings'!

Már megint elképesztőenrohadtulnagyonrég volt frissítés, amit megint borzasztóan röstellek, csak hát nyár van, az időérzékem meg nagy valószínűséggel lemaradt a kanyarban, így esküszöm, gőzöm sincs milyen nap van. :D 

Mindenesetre a nyár folyamán sajnálatos mód szintén ne számítsatok gyakori részekre, elhatároztam, hogy ezt a történetet a saját tempómban fogom megírni, és ha az akár egy hét csúszást jelent, akkor annyit. 

Hm, ezen felül szeretném megköszönni, hogy még itt vagytok, iratkoztok, díjakat küldötök, és néhányan még kommenteltek is, tényleg, elképesztő sokat jelent. <3

Ölelek mindenkit, és kellemes nyarat nektek! <33

J. xx