Tizennegyedik - Levél

Próbálok koncentrálni, mélyen belélegzem a fürdőszoba állott levegőjét, tekintetem a párás tükörre téved.

Nem látok át a lecsapódott rétegen, ami beborítja, szerencsére nem látom az arcom, sem az azt keresztező fekete karikákat, pontosan a szemeim alatt. Sóhajtva dörgölöm meg a bal tenyeremmel a gondolataimban forgó területet, majd lerogyok a vécé lecsukott tetejére.

Koncentrálni akarok, de megakadályozza ezt a kezeim remegése, miközben ujjaim között forgatom a hűvös tárgyat.

Arcomra valószínűleg gondolkozás ül ki, beszívom alsó ajkam a fogaim közé, majd szorosan lehunyom a szemeim.

Légzésem szapora, a szívem a torkomban dobog, félek tőle, hogy netalán tán kiugrik a bordáim közül. Nem tudom, mi zaklatott fel ennyire, minden, amit észlelek, az a hangocska a fejemben, amely azt süvíti, tedd meg! Ajkaim apró mosolyra húzódnak, ahogy felhúzom a karomon a hosszított fazonú kötött pulcsi szárát, és a hideg pengét a bőrömhöz érintem. Az forró, túl forró, szinte már éget a vágy, hogy megkarcoljam, s kiengedjem onnan a tomboló vérem, amely szabadságért kiált. Az agyam köd borítja el, tekintetem éhesen szegezem a védtelen bőrfelületre, és az azt érintő éles, fémes tárgyra. A kezem megremeg, a szám kiszárad, a szívem pedig újfent meglódul a mellkasomban, túlzottan gyors tempót diktálva a testem többi részének. A vér türelmetlenül dübörög a testemben, nyelvem segítségével megnedvesítem az ajkam, majd hirtelen, ijedten húzom el egyik kezem a másiktól.

- Nem – motyogom elkerekedett szemekkel, a pengét pedig úgy dobom el magamtól, mintha csak égetne. – Nem most – közlöm saját magammal, miközben erősen rázom a fejem annak érdekében, hogy kitisztuljon, s eltűnjön az a mindent elborító köd, ami miatt képes voltam eljutni erre a szintre.

Megalázottság vesz erőt rajtam, mikor rájövök, hogy tényleg, igazán képes voltam lesüllyedni, és eljutni idáig, mikor egyáltalán megfordul a fejemben ilyesmi. Szégyellem magam, szégyellem magam a kislányom miatt is, és sajnálom, hogy ilyen gyenge, semmirekellő édesanyával verte meg a sors.

Mégis mit gondoltam? Mégis hogy képzeltem ezt?

Kérdések, kérdések, majd újabb, s egyre inkább fájó kérdések. Egyikre sincs válaszom, a hajamba túrok, miközben imbolyogva felállok, ujjaimmal a hideg kilincset markolom, de nincs elég erőm ahhoz, hogy le is nyomjam azt. Nincs erőm, elkeseredetten döntöm a fejem az ajtónak, a sima faborítás szinte simogatja a bőröm. A szemhéjaim ólomsúlyúvá válnak, tekintetem újból lehunyom, és mély levegőt veszek.

Be, majd kilégzés, csak lélegezz! Egyenletesen, menni fog. Be, majd ki. – nyugtatom saját magam, és igyekszem az általam diktált tempóhoz igazítani a légzésem, s csillapítani a szívdobogásom.

Megan-nek szüksége van rád. – osztom tovább az észt, bár legszívesebben felpofoznám már saját magam.

Szüksége van egy anyára. – úgy tűnik, ez bevált, felidézem magam előtt Meg kislányos vonásait, és a rikító kék szemeket, máris könnyebb lesz a testem, és a szívem sem akar többé kiszakadni a mellkasomból, bár még mindig nehézkesen csapkod odabent.

***

Sírnom kéne. Tudom, hogy attól nem lenne ilyen fájdalmasan nehéz a lelkem súlya, jót tenne, és megkönnyebbülnék tőle.

Zokognom kéne, de nem megy.

Bármit is teszek, bármire gondolok, a könnyek minduntalan elkerülnek, nem vagyok képes sírni. Megfogadtam, neki megfogadtam, hogy nem teszem.

A sírás a gyengeség jele, s én nem vagyok az, cseppet sem, még saját magam előtt sem vagyok képes felvállalni a félelmeim, nem hogy mások szeme láttára.

Nem fogok sírni, nem szegem meg az ígéretem, s nem adom meg senkinek sem azt az elégtételt, hogy összetörve lásson.

***

A kezemre parancsolok, hogy méltóztasson abbahagyni a remegést, mert egyáltalán nincs ínyemre, hogy kiszúrjam a szemem a szempillaspirálommal. Igen, sminkelek, bár mostanában elég távol áll tőlem, most mégis megteszem, hisz úgy nézek ki, mint egy agyonhasználódott, szakadt felmosórongy.

Arcomra minimális mennyiségű alapozót kenek, bár még ez sem képes elfedni a szeplőket, amelyeket hirtelen újfent elképesztően gyűlölni kezdek. Talán csak azért, mert Ő szerette.

Műmosolyt erőltetek az arcomra, és érzem, hogy perceken belül begörcsöl majd a vigyorgástól. Egy gondtalan lány képét festve lépek ki az ajtón, majd megfordulva bezárom azt magam mögött. Úgy teszek, mintha mi sem történt volna, elindulok az úton, melyet talán már csukott szemmel is képes volnék megtenni.

Gondolataim Megan körül kavarognak, és elhatározom, megígérem magamnak, hogy miatta nem adom fel, végigcsinálom ezt az idióta életet, akármilyen nehéz is lesz ezután.

- Den? Dena, várj! – hallok egy éles kiáltást magam mögül, mire ijedten fordulok meg a tengelyem körül, és kapom a fejem a hang irányába. Elég messze van, így még nem látom tisztán az arcát, ami biztos, az a szőke, hátközépig érő hajkorona, és a fekete nadrág, hozzá színben tökéletesen passzoló farmerdzsekivel. Ahogy közelebb, s közelebb kerül hozzám, felismerem őt, de eltart egy ideig, míg beugrik, mégis honnan ismerős ennyire.

- Lottie? – erőltetek magamra lelkesedést, bár a hangomba vegyülő meglepettséget nem kell tettetnem, ott van az magától is. Hirtelen fékez le mellettem, majd lihegve támaszkodik a térdére, és feltartott mutatóujjával jelzi, hogy várjak. Bólintok, hagyom, hogy kifújja magát, majd néhány percig ácsorgok felette, míg összeszedi magát, és újra kap levegőt.

- Bocs, nem vagyok egy sportember – neveti el magát zavartan, majd felegyenesedik, és kisöpri a haját az arcából. Lelkesen pislog rám, látszólag nem tudja, hol kezdje, majd kislányos vonásait édessé teszi a meglepődöttség, mikor kinyúlok felé, és gyors ölelésben részesítem. Ettől láthatóan oldottabbá válik, mosolyogva néz rám. – Semmit sem változtál – közli egyszerűen, majd – miután intek, hogy tartson velem az óvoda felé vezető úton – mellém lép, és egymás mellett kezdünk sétálni az út szélén, miközben ő beszélni kezd. Valószínűleg úgy érzi a sok külön töltött idő múltán, hogy rengeteg a bepótolnivaló, ezért eszeveszett hadarásba kezd, csapong a témák közt, miközben mellé ráadásul erősen gesztikulál is.

- Azért levegőt is vehetsz néha – nevetek fel, miközben hitetlenül rázom a fejem.

- Mi? Ja, bocs – vigyorog rám, majd folytatja, én pedig igyekszem figyelni rá, és nem észrevenni, hogy a sokszori bocsánatkérése, a szemei, sőt még a mosolya is kísértetiesen hasonlít Louis-éra.

Megkönnyíti a dolgom, és azon kapom magam, hogy mire odaérünk, már nem azért figyelek rá, mert betegesen el akarom terelni a gondolataim a nap korábbi felétől, hanem tényleges figyelemmel hallgatom, és érdekel az, amit mond. Megfelelő – és mégsem túlzott részletességgel – meséli el az elmúlt éveit, valamint azt is, hogy volt egy barátja, aki végül aztán mégis lapátra került. Nem ecseteli, hogy mi is történt pontosan, én pedig nem erőltetem, ha szeretné, majd beavat.

Fesztelenül fecseg mindenről, a fogszabályzója pedig vigyorgás közben meg-megcsillan a napfényben.

Igazán boldognak tűnik, és rövid időn belül rám is átragasztja ezt a fesztelen jókedvet.

- A többiek hogy vannak? – mosolygok rá, bár nagyot kell nyelnem, mikor elhaladunk a „kiadó!” táblácskával ellátott kisbolt ajtaja előtt. Félrenézek, és alig észrevehetően megszaporázom a lépteim, amiből Lottie szerencsére semmit sem vesz észre.

- Mindenki jól van, az ikrek azóta már elsősek, Fizzy pedig éli a saját világát – vigyorodik el újra, és a szeme csillog a szeretettől. – Jut eszembe… - kezdi, mire érdeklődve pillantok rá – Ma anyu beküldött Lou szobájába a szennyesért, és én tényleg nem akartam kutakodni, vagy ilyesmi, de… Szóval találtam egy ilyet az asztalán, és szerintem neked szánta, bár ahogy ismerem, túl drámainak tartotta volna, ha ő adja oda neked, vagy esetleg bedobja a postaládába, vagy tudom is én. Mindenesetre furcsa, hogy levelet ír, de hát a bátyámról beszélünk, aki amúgy is egy romantikus regényben érzi néha magát – fecseg össze-vissza, majd az oldaltáskájában kezd kotorászni, ahonnan is egy borítékot húz ki. – Szóval gőzöm sincs, hogy ezt át szabadna-e adnom neked, de mivel a te neved írta rá, gondolom, hogy neked szól. – tekintete izgalommal és kíváncsisággal teli, valószínűleg azt reméli, hogy majd itt fogom kinyitni, de ebben az esetben téved.

Louis valószínűleg okkal írta, aztán viszont okkal nem adta oda, így valamilyen szinten bűnösnek érzem magam, amiért most mégis a kezemben van.

Lövésem sincs, mit írhatott bele, egyáltalán mi vezérelte arra, hogy levelet írjon nekem, emiatt pedig majd szétvet a kíváncsiság, s a szívem újból izgatottan kezd csapkodni a bordáim közt.