2014. április 28., hétfő

Tizedik - Patthelyzet



Visszahelyezem a dohányzóasztalra az időközben teljesen kihűlt teám, és szinte kényszerítem magam, hogy megmozduljak. A nyakam elég kellemetlen hangokat ad ki miközben nekiállok nyújtózkodni, még hallgatni is rossz.
Végül úgy döntök, semmi értelme megmozdulnom, pláne nem felkelni, hisz dolgom most épp úgy sincs, az életkedvemről bármihez pedig már inkább ne is beszéljünk.
Megan a szobában tartózkodik, és jó kislány módjára babázik, bár lehet, hogy idő közben el is aludt már, mindenesetre kárt nem tud tenni magában, így emiatt sem kell most aggódnom.
Továbbra is csak kuporgok a kanapén, a lábaim felhúzom a mellemhez, és átkarolva azokat fektetem arcom a térdemre. Kissé megrémiszt, hogy nem érzek semmit, bár igazából már volt időm hozzászokni. A bensőmben üresség honol, úgy érzem, talán megfagyott, vagy ilyesmi.
Üres vagyok, ennyi az egész.

Lehunyom a szemeim, arcom még mindig féloldalasan pihentetem a térdeimen, és sóhajtok egyet. Talán… Elkeseredettnek kéne lennem, amiért Phillips közölte, hamarosan bezárja kapuit a kisbolt, mégsem vagyok az, legbelül már sejtettem. Az utóbbi időben úgymond helyreállt minden, és az élet rendje, hogy akkor most rosszra fordul.
Csak ülök ott, az agyam kissé tompa, azt hiszem, talán el is bóbiskolok, és még számomra is úgy tűnik, mintha várnék valamire. Valakire.

***
                                                                                                                                    
Kopogás.
Majd a csengő idegesítő hangja.
Újabb kopogtatás. Háromszor. Négyszer. Egyre erősebben, egyre hangosabban.
Szemeim ijedten pattannak ki, majd cikáznak végig az apró, nappaliként funkcionáló szobában.
Szívem a torkomban dobog, és a füleimben szabályosan lüktet a vér. Csak most veszem észre, hogy a homlokomon izzadtság gyöngyözik, talán valami rosszat álmodtam, szerencsére már nem is emlékszem rá.
Pár pillanatomba telik, míg feltápászkodok, és kinyújtóztatom teljesen elgémberedett tagjaim. Jobb kézfejemmel álmosan dörzsölgetem a szemeim, és odabotorkálok az ajtóhoz, mikor újabb kopogás visszhangzik végig a házon.
- Jól van, nyugodj már le! – motyogom idegesen, miközben megtalálom a kulcsot, és zörögve elfordítom a zárban. Mielőtt kinyitnám, merő véletlenségből belenézek a tükörbe, s kissé hátrahőkölök a látványtól. Ujjaimmal átfésülöm a hajam, sikertelenül próbálva megzabolázni a kócos, össze-vissza göndörödő tincseket. Végül aztán hagyom a fenébe, hisz valószínűleg a postás akarja csak betörni az ajtót, és egyébként sem izgat túlságosan a váratlan látogató.

Elfordítom a kilincset, és felvont szemöldökkel nyitom ki az ajtót.
Nos… Nem a postás áll a ház előtt, a szemeim tágra nyílnak a látványtól, legszívesebben rácsapnám az ajtót, de a kezem nem mozdul, döbbenten markolja a fém kilincset.
- Mit… mit keresel te itt? – nyögöm ki, aztán eszembe jut egy fokkal fontosabb kérdés. – Hogy találtál egyáltalán ide?
- Öh… Szia Den – vigyorodik el kínosan, tenyeremmel idegesen megdörzsölöm a homlokom, ő pedig megköszörüli a torkát. – Beszélhetnénk?
- Mégis miről? – dörrenek rá, majd ráeszmélek, hogy Meg is elaludt, így kilépek az ajtó takarásából, majd behúzom azt magam mögött. Szemben állok meg vele, hátam mögött a bejárattal, és határozottan, fagyosan bámulok a szemeibe. Idegesít, hogy nem tudok mit kezdeni a kezeimmel, így összefonom őket a mellem alatt. Valahol olvastam, hogy ez a zárkózottság egyik tudatalatti jele, de igyekszem elhessegetni a gondolatot.
Én nem vagyok zárkózott, csupán elővigyázatos.

- Nem mehetnénk be, vagy… - kezdi, de félbeszakítom.
- Eltaláltad. Megan alszik, sajnálom – megpróbálok bűnbánó arcot vágni, az igazi ok viszont sokkal inkább a szégyen. Igen, szégyellem előtte a helyet, ahol élek. Hisz a francba is, ő egy világsztár, milliárdokkal a zsebében, én meg egy kissé lepukkant, kétszobás albérletben élek a négyéves kislányommal.
Nem akarom, hogy sajnáljon, nincs szükségem rá.

-Oh – motyogja halkan. Kíváncsian, felvont szemöldökkel nézek a kék szemek tengerébe, újból megköszörüli a torkát. – Hát, igazából… Én csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
- Ezzel elkéstél egy cseppet, nem gondolod? – mosolyodok el gúnyosan, a tekintete hirtelen villan rám.
- Sajnálom – őszintének hangzik, valami mégis megakadályoz abban, hogy higgyek neki. Már rég nem bízom benne annyira, mint azelőtt.
- Mégis mit?
- Hát… Bunkón viselkedtem veled, és lecsaptam a telefont, aztán pedig nem kerestél, és…
- Még, hogy én nem kerestelek? – hökkenek meg, hangom néhány oktávval feljebb táncol. – Még mindig azt hiszed, hogy én voltam az, akinek hívogatni kellett volna téged?
- Den, én…
- Nem, ne is folytasd! Ha tudni akarod, kerestelek. Nem egyszer hívtalak, vagy látogattam el a húgaidhoz, érdeklődni afelől, hogy mi van veled. De sajnos sokszor ők sem tudtak többet mondani annál, mint amit én tudtam – a szavamba vágna, látom, hogy nyílik a szája, de leintem. – El tudod képzelni, milyen érzés, mikor a legjobb barátod sikereiről már csak a szennylapokból, és a hülye tévéműsorokból értesülsz? Az egy dolog, hogy te kitöröltél az életedből, és egy az egyben megfeledkeztél rólam, de én nem voltam rá képes. Minden egyes elbaszott nap egy újságárusnál dolgoztam, és percről percre, újságról újságra a te vigyorod nézett velem farkasszemet. Tudod, milyen idegesítő, mikor próbálnál felejteni, de még ez a kiváltság sem adatik meg? Minden fotósorozat egy tőrt szúrt a szívembe, úgy, hogy te tudatában sem voltál.
- Én nem így akartam, ezt, Den. Azt reméltem, majd folytatod nélkülem, és könnyebb lesz így – magyarázkodik, sikertelenül. Mindig is meggyőzőn tudott érvelni, most mégsem teszi, magam sem tudom miért, talán csak hagyja, hogy kitomboljam magam.
- Hogy? Azt gondoltad, hogy egy szoros ölelés, és egy „Vigyázz magadra, visszajövök, ígérem.” szófordulat majd megold mindent? Aztán pedig összeveszhetsz velem telefonon, nyugodt szívvel rám csaphatod, és örülhetsz, hogy megszabadultál az utolsó elkötelezettségtől is? – érzem, hogy kezd felforrni az agyvizem, egyre hangosabban, egyre hisztérikusabban beszélek, ő pedig csak habog össze-vissza.
- Mi? Te mégis honnan veszed ezt? Egyáltalán nem akartam megszabadulni sem tőled, sem mástól – néz mélyen a szemembe, és akármennyire is elveszett már számomra a bizalma, most az egyszer talán még hiszek is neki.
- Akkor miért hagytál itt? – vonom kérdőre, mire lemondóan megrázza a fejét.
- Reménykedtem benne, hogy így megóvlak majd mindentől.
- Hah! Mintha szükségem lenne rá – motyogom idegesen, miközben a szomszéd, fűvel borított udvarát bámulom. – Lou, te komolyan azt gondoltad, hogy akkor érdekelt az, amit mások gondoltak rólam? – nézek fel rá kétkedőn néhány csendes pillanat múlva, és ő is rám pillant. – Te tényleg ezért szakítottál meg mindent? Azért, mert féltél attól, amit mások gondoltak rólad? Vagy rólam? – fűzöm hozzá halkabban, miközben reménytelenül nézek rá. Ki ez az ember, és hová tűnt az a srác, akit nem érdekelt az utálkozás? Aki magasról tett a beszólásokra, és arra, amit mások gondolnak? – Megváltoztál – közlöm a nyilvánvalót, majd ajkam beharapva, robotszerű mozdulatokkal fordulok meg, és nyúlok a kilincs felé, de mielőtt még kinyitnám az ajtót, keze a csuklóm köré fonódik, mire hátrapillantok. Kék írisze bocsánatkérőn, szomorúan csillog.
- Sajnálom – suttogja. Talán csak egy pillanaton múlik, hogy meginogjak, az álarcom leesni látszik, mégis tartom magam, arra gondolva, hogy már csak néhány pillanat, és kikerülök ebből a patthelyzetből.
- Ezzel kissé elkéstél – mondom, de hangom nem több suttogásnál. Kirántom a kezem az övéből, és benyitva a házba, magamra csapom az ajtót, majd háttal nekidőlök, és lecsúszom egészen a földig. Arcom a tenyerembe temetem, a fejem sajog a felgyülemlett érzésektől, amiket eddig mélyen elástam a szívemben, sírni mégsem vagyok képes.
Tartom magam. Bár Isten sem tudja, meddig bírom még ki így.

..................................................................
Sziasztok Egyetleneim!
Hú. Gőzöm sincs mit mondjak, sajnálom, amiért elég csúnyán elhanyagoltam a blogot, konkrétan majdnem két hete nem volt friss, a mentségem pedig csupán csak annyi, hogy a másik blogom épp a végét járja, és olyan szinten azonosultam az ottani szereplőkkel, hogy egyszerűen képtelen voltam beleélni magam Dena helyzetébe. Mert ugye amíg itt szenvedés van két kanállal, addig ott egy jól megérdemelt happy end-et írok épp. :D
Még egyszer elnézést, és ígérem, hogy amint annak a történetnek vége, teljes figyelemmel és energiával a Bizonytalanra fogok koncentrálni. :)
Imádlak Titeket, és el nem hiszem, hogy már harmincegyen vagyunk. <333
J. xx

10 megjegyzés:

  1. Azta.Nagyon kíváncsi voltam hogy mi fog történni a találkozáskor és megérte rá várni.Alig várom a következő részt!!

    U.i.:Ha egy bizonyos valaki írna neked egy e-mailt olyan egyszerű kérdésekkel,szövegekkel mint pl.:Hogy vagy?Hogy haladsz a történeteiddel?Mik történek veled mostanság, akkor esetleg van remény hogy válaszolsz és ne talán tán elkezdetek levelezni?

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drágám!
      Jaj, köszönöm szépen, baromi sokat jelent, ha így gondolod, és igyekszem vele. :)

      Ui.: Hehe, jól érzem, hogy magadra célzol? :D Természetesen, szívesen beszélgetek, és mindenkinek visszaírok. :) (Az oldalsávban megtalálható az e-mail címem.)
      Ölel, J. <3

      Törlés
  2. Huh.. Adtál mindkettejüknek, ez biztos! :DD De e nélkül nem is te lennél! :DD Mármint más inkább orditozos-ölelést csinált volna, és békülést.. te meg.. Te vagy! :DDDDDDDD Várom nagyon a kövit.
    (Az baj, hogy néha én is így kitörök, persze nem ilyen témákban, de párszor leordítom mások fejéről a hajat..? >.< )

    Ps: Azért az ...alive-ban is izgulok már.. :DDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Annyira aranyos vagy, de tényleg. :D Köszönöm, és igazából ja, nem akartam ilyen nyálas egymás nyakába borulós részt, szerintem nem is lesz nagyon olyan ebben a történetben. Az talán tényleg nem én lennék.
      Nem, egyáltalán, én is szoktam ok nélkül üvöltözni másokkal. :D
      Ui.: Azon már nem igazán van mit izgulni, de azért örülök, ha várod.
      Ölel, J. <3

      Törlés
    2. De na!!! Én izgulok, mert.. nálam az is izgulás, mert aggódok, hogy hát nemtom... xDDD Csak izgulok értük! Talán ez a legjobb mondat :D

      Törlés
    3. Hát... Nem ez volt életed legértelmesebb kommentje, az biztos. :D Mindegy, értem én, és köszönöm. :)

      Törlés
  3. Jaj, de imádom!!! :) Náluk is bevállalnám a kerítő szerepet. Ezt a részt nagyon szerettem!!! Ha gondolod nézz be hozzám: because-of-you-allanah.blogspot.com
    xx. Marcela
    Ui.: Imádás van, Drága!
    Ui 2.: A moor helyett Red lettem, úgy jobban tetszett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Köszönöm szépen, és persze, majd benézek, ha akad időm. :)
      Ölel, J. <3

      Törlés
  4. Wow. Csak ennyit bírok kinyögni. Ez a blog annyira jó, hogy nincsenek szavak. Dee most komolyan. Nagyon teszik. Még csak most találtam meg, de nem bírtam elszakadni a képernyőtől. Hallod, ezt abba ne hagyd, mert nagyon jó! Nagyon tehetségesen írsz. De tényleg. Már alig várom a következő részt!:)) Dia.xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Hű, köszönöm szépen, bár nem tudom, mivel érdemeltem ki a szavaid. Nem szándékozom abbahagyni, és igyekszem a következővel. :)
      Ölel, J. <3

      Törlés