Tizenegyedik - Gyökér vagy

Ó, hogy lehetek én ekkora barom?

Ez a kérdés motoszkál a fejemben, miközben a rám csapott ajtót bámulom, szinte pislogás nélkül.

Újból leüvöltötte a hajam a fejemről, újból semmibe vett, és újból nem mondtam el neki azt, amit akartam. Páros lábbal rugdos ki az életéből úgy, hogy talán még tudatában sincs.

Már megint képtelen voltam megszólalni, csak makogtam, és nagy valószínűséggel a komolyságom is elhagytam valahol a kanyarban. Nem lát belőlem mást, mint a beképzelt popsztárt, aki itt hagyott mindent a karrieréért, itt hagyta őt a saját érdekéért.

Tudom, hogy még mindig neheztel rám, emiatt is próbálom kiengesztelni. Mármint próbálnám, ha hagyná, de még ezt a kiváltságot sem adja meg.

Bár ez valahol érthető, és most gondolatban jó erősen fejbe is csapom magam, lehetőleg egy gumikalapáccsal, vagy ilyesmi.

Tizenhat volt.

Egy lázadó tini lány, én pedig magára hagytam a legrosszabb korszakában, és nagy valószínűséggel úgy érezte, egyedül maradt, és ellene van az egész világ. Ha normális életem lett volna, én is ezt hittem volna, de túl hamar nőttem fel, nem volt időm az utálatos kamaszkorra. Talán együtt egyszerűbb lett volna. Talán neki is könnyebb lett volna, ha van mellette egy igaz barát, aki fogja a kezét, és átsegíti őt a nehéz időszakán.

Most már nagyon bölcsnek érezhetem magam, sokkal többet tudok, az anyukája rengeteg mindent zúdított a nyakamba, amik kissé talán sokkoltak is, és nem mondom, meglepődtem, hogy Dena ilyen felelőtlen, és makacs volt. Az évek során fakult bennem az emléke annak, hogy milyen heves természetű is valójában, és ehhez mégis mekkora nyugodtság, türelem társul. Az egész lány csupa ellentmondás, mégis talán ettől egyedi, ettől különleges. Csupán attól, hogy saját maga, és senki más.

Attól, hogy kiáll magáért, nem hagyja, hogy játszanak vele, és az orránál fogva vezessék. Gyűlölte, mindig is gyűlölte, ha megmondták mit csináljon, épp ezért lettem volna kíváncsi egy üvöltözős, lázadó, tizenéves Denára, pont arra a Denára, akinek élete ezen részéről csúnyán lemaradtam.

Megkísérelnék újból bekopogni, de inkább nem teszem, mert akkor nem csak annyit kapnék, hogy „ezzel cseppet elkéstél”, hanem talán valami sokkal csúnyábbat. Bár nem mondom, hogy ez a halkan elsuttogott mondat nem okoz fájdalmat, sőt talán még nagyobbat, mint egy trágár szavakkal telepakolt ordítozás. Jobban fáj a szemében tükröződő csalódás, és megbántottság, mintha tőrt forgatnának a szívemben. Jobban fáj őt szomorúnak, és reménytelennek látnom, mint akármi más.

***

- Dena, Dena, Dena… Öcsém, tudsz te másról beszélni? – ripakodik rám a legidősebb húgom, miközben helyet foglal mellettem a kanapén, és egy laza mozdulattal az ölembe helyezi a lábait.

- Bocs, ha untatlak – mormolom, miközben megvakarom a tarkóm.

- Nem untatsz, te is tudod, hogy szívesen meghallgatom a drága bátyám szívbajait, engem csak az önsajnálatod idegesít, de kurvára.

- Charlotte, hogy beszélsz? – kapom rá a tekintetem, miközben meglepve pislogok.

- Bocs – tartja maga elé a kezeit, felém fordított tenyérrel, mintegy védekezésképp.

- Engem igazán nem zavar – vonok vállat a káromkodásra célozva – Csak meglepett.

- Mi, hogy már nem vagyok az a tizenhárom éves, akit itt hagytál? – motyogja, a hangjában pedig mintha megbántottság csillogna, amin fenn is akadnék, de mielőtt bármit is reagálhatnék, a vállamra hajtja szőke fejét, én pedig átkarolom őt.

- Sajnálom – suttogom, majd nyomok egy puszit a puha, fahéjillatú tincsek közé.

- Au, igazán megborotválkozhatnál már, rád férne.

- Hallod, te mikor lettél ilyen bunkó? – nevetek fel hitetlenül, mire a hasamra csap. – Látom, kinyílt a csipád.

- Egy ilyen világban nem nehéz – suttogja halkan, majd lehunyja hosszú szempilláit.

A csend sok eltelt idő után végre nem kínos, nem akarok szabadulni a gondolataimtól, és végre nem kell rohannom. Megállhatok egy pillanatra, lehunyhatom a szemeim, és magamba szívhatom a készülő ebéd finom illatát.

Annyira más ez a testvéries, hosszúra nyúlt ölelés, és tudom –akármennyire is tagadja ez a kis majom -, hogy hiányoztam Lottie-nak.

Hiányzott neki egy bátyj, akinek elsírhatja a bánatát, aki meghallgatja, és bármekkora kemény, és pimasz lánynak is hiszi most magát, akkor is hiányzik neki az, hogy meséljek neki elalvás előtt.

Ez már egy megszokás volt kettőnk között, mindig megkért, hogy aludjak vele, mert félt a szekrényajtó mögötti szörnytől, amit valójában csak a túl sok tévénézés miatt képzelt oda.

Befeküdtem mellé, ő hozzám bújt, én pedig magyaráztam neki általam kreált, hülyébbnél hülyébb történeteket, amit élvezett, és az élénk fantáziája miatt simán elképzelt, majd másnap reggel boldogan mesélte, hogy a tegnap esti mesémmel álmodott.

- Lou? – motyogja halkan, és kissé elhúzódik.

- Parancsolj – mosolygok rá, mintha szívességet tennék neki azzal, hogy felszólítom a beszédre, amiért újból rám csap.

- Meg akartalak kérni, hogy aludj ma velem, de meggondoltam magam, mert egy gyökér vagy – mosolyodik el édesen, és a fejét újból a mellkasomra hajtja.

- Nemet akartam mondani, de mivel tudom, hogy csak játszod itt a kemény gyereket, meggondoltam magam, úgyhogy szívesen nyomlak agyon az éjjel.

- Buh – nyögi, én pedig boldogan vigyorgok annak tudatában, hogy megnyertem ezt a testvéries szócsatát.

- Izé… - húzódik el újból, és elhelyezkedik mellettem a kanapén, bár a lábait még mindig az ölemben hagyja. Kíváncsian pislogok rá, ő pedig komolyságot erőltet kissé még kislányos, finom vonásaira. – Összevesztél Denával? – kérdezi tapintatosan, én pedig inkább a dohányzóasztalt kezdem el méregetni.

- Hát, gondolatban biztos elküldött már melegebb tájakra – húzom el a szám, mire vigasztalón megsimítja a vállam.

- Elmeséled? – bámul rám a nagy, áthatóan kék szemeivel, aminek képtelenség nemet mondani.

Így elmesélek neki mindent. Attól kezdve, hogy itt hagytam, hogy telefonon keresztül összevesztünk, és, hogy onnantól kezdve ő sosem volt többé elérhető. Hiába kerestem, talán a sors sem akarta, hogy beszéljünk.

Elmondom azt, amit Den édesanyjától megtudtam, aztán azt is, amit saját magam következtettem ki.

Elmondom az utóbbi találkozásaink körülményeit, amiket ő ciccegve hallgat végig, és a szeméből kiolvasom, hogy mekkora egy taplónak tart épp, bár mentségemre legyen, hogy én is annak tartom saját magam.

- Aztán pedig közöltem, hogy sajnálom, ő meg érzelemmentes arccal annyit mondott, hogy ezzel már elkéstem – fejezem be, majd félve nézek rá, tartva a reakciójától.

- Szóval, összegezve – pillant rám, én pedig bólintok, jelezve, hogy hajrá, én is szeretném hallani. – Itt hagytad. Ő bedepizett, összejött egy sráccal, az csinált neki egy gyereket, majd otthagyta. Dena balhézott egy sort a családjával, elköltözött, és most egy papírboltban dolgozik.

- Újságos – szúrom közbe, a homloka pedig ráncokba szalad.

- Meg jobb. Szóval újságos, ahol bámulhatja a hülye fejed naphosszat. Hát, a helyében valószínűleg én is megutáltalak volna – mosolyog rám gúnyosan, majd folytatja. – Egyedül él, egyedül neveli a kislányát, és te, drágám már kemény négy éve felé sem néztél. Nem kerested, nem is hiányzott, legalábbis ő biztosan így érzi. Remélem, most nem töröm össze az ábrándjaid azzal, ha azt mondom, hogy egyetértek vele. Mert igen, Lou, baromira elkéstél ezzel, és a helyedben örülnék, hogy higgadt maradt, és nem baszott fejbe az első kezébe akadó tárggyal.

- Ez… Bíztató – motyogom magam elé, de nem ellenkezem, hisz ilyen megvilágításban tényleg elég seggfejnek tűnök.

- Nem bíztatásnak szántam – mondja keményen, majd apró kezeivel megragadva a vállam maga felé fordít, és mélyen a szemembe néz. – Csupán azt próbálom megértetni veled, hogy egy vérbeli gyökér vagy. Viszont, abban is biztos vagyok, hogy hiányzol neki, sőt, egyenesen szüksége van rád – motyogja, majd lesüti a szemét. Tudom, hogy takargat valamit.

- Oké, mit nem mondasz el? – most rajtam a sor, hogy az álla alá nyúlva felbillentsem a fejét, mert nem hajlandó rám nézni.

- Szóval, az van, hogy… Láttam az újságos bolt ablakán az eladó táblát – ejti ki meggondoltan a szavakat, én pedig konkrétan lefagyok.

Akkor Dena konkrétan munkanélküli, elvesztette az állását, de tudom, hogy túl makacs ahhoz, hogy bárkitől is segítséget kérjen. És, ha Mohamed nem megy a hegyhez… Hát, akkor majd a hegy megy Mohamedhez.

Vagy legalábbis valami ilyesmi.

.....................................................................

Bú, Darlings!

Na, szóval a nagy helyzet az, hogy magam mögött tudhatok egy kerek, egész befejezett blogot - ami miatt konkrétan dagadok a büszkeségtől, hah -, és ez pedig azt jelenti, hogy meghatározatlan időn belül új történettel jelentkezem majd. Valami teljesen mással. :)

Hm, remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész, személy szerint nagyon kedvelem Lottie karakterét.

Ha úgy érzitek, komizzatok, vagy pipáljatok... Ilyesmik.

Ölel mindenkit, J. <3