Ez a kérdés motoszkál a fejemben,
miközben a rám csapott ajtót bámulom, szinte pislogás nélkül.
Újból leüvöltötte a hajam a
fejemről, újból semmibe vett, és újból nem mondtam el neki azt, amit akartam.
Páros lábbal rugdos ki az életéből úgy, hogy talán még tudatában sincs.
Már megint képtelen voltam
megszólalni, csak makogtam, és nagy valószínűséggel a komolyságom is elhagytam
valahol a kanyarban. Nem lát belőlem mást, mint a beképzelt popsztárt, aki itt
hagyott mindent a karrieréért, itt hagyta őt a saját érdekéért.
Tudom, hogy még mindig neheztel
rám, emiatt is próbálom kiengesztelni. Mármint próbálnám, ha hagyná, de még ezt
a kiváltságot sem adja meg.
Bár ez valahol érthető, és most
gondolatban jó erősen fejbe is csapom magam, lehetőleg egy gumikalapáccsal,
vagy ilyesmi.
Tizenhat volt.
Egy lázadó tini lány, én pedig
magára hagytam a legrosszabb korszakában, és nagy valószínűséggel úgy érezte,
egyedül maradt, és ellene van az egész világ. Ha normális életem lett volna, én
is ezt hittem volna, de túl hamar nőttem fel, nem volt időm az utálatos
kamaszkorra. Talán együtt egyszerűbb lett volna. Talán neki is könnyebb lett
volna, ha van mellette egy igaz barát, aki fogja a kezét, és átsegíti őt a
nehéz időszakán.
Most már nagyon bölcsnek
érezhetem magam, sokkal többet tudok, az anyukája rengeteg mindent zúdított a
nyakamba, amik kissé talán sokkoltak is, és nem mondom, meglepődtem, hogy Dena
ilyen felelőtlen, és makacs volt. Az évek során fakult bennem az emléke annak,
hogy milyen heves természetű is valójában, és ehhez mégis mekkora nyugodtság,
türelem társul. Az egész lány csupa ellentmondás, mégis talán ettől egyedi,
ettől különleges. Csupán attól, hogy saját maga, és senki más.
Attól, hogy kiáll magáért, nem
hagyja, hogy játszanak vele, és az orránál fogva vezessék. Gyűlölte, mindig is
gyűlölte, ha megmondták mit csináljon, épp ezért lettem volna kíváncsi egy
üvöltözős, lázadó, tizenéves Denára, pont arra a Denára, akinek élete ezen
részéről csúnyán lemaradtam.
Megkísérelnék újból bekopogni, de
inkább nem teszem, mert akkor nem csak annyit kapnék, hogy „ezzel cseppet
elkéstél”, hanem talán valami sokkal csúnyábbat. Bár nem mondom, hogy ez a
halkan elsuttogott mondat nem okoz fájdalmat, sőt talán még nagyobbat, mint egy
trágár szavakkal telepakolt ordítozás. Jobban fáj a szemében tükröződő
csalódás, és megbántottság, mintha tőrt forgatnának a szívemben. Jobban fáj őt
szomorúnak, és reménytelennek látnom, mint akármi más.
***
- Dena, Dena, Dena… Öcsém, tudsz
te másról beszélni? – ripakodik rám a legidősebb húgom, miközben helyet foglal
mellettem a kanapén, és egy laza mozdulattal az ölembe helyezi a lábait.
- Bocs, ha untatlak – mormolom,
miközben megvakarom a tarkóm.
- Nem untatsz, te is tudod, hogy
szívesen meghallgatom a drága bátyám szívbajait, engem csak az önsajnálatod
idegesít, de kurvára.
- Charlotte, hogy beszélsz? – kapom
rá a tekintetem, miközben meglepve pislogok.
- Bocs – tartja maga elé a
kezeit, felém fordított tenyérrel, mintegy védekezésképp.
- Engem igazán nem zavar – vonok
vállat a káromkodásra célozva – Csak meglepett.
- Mi, hogy már nem vagyok az a
tizenhárom éves, akit itt hagytál? – motyogja, a hangjában pedig mintha
megbántottság csillogna, amin fenn is akadnék, de mielőtt bármit is
reagálhatnék, a vállamra hajtja szőke fejét, én pedig átkarolom őt.
- Sajnálom – suttogom, majd
nyomok egy puszit a puha, fahéjillatú tincsek közé.
- Au, igazán megborotválkozhatnál
már, rád férne.
- Hallod, te mikor lettél ilyen
bunkó? – nevetek fel hitetlenül, mire a hasamra csap. – Látom, kinyílt a
csipád.
- Egy ilyen világban nem nehéz –
suttogja halkan, majd lehunyja hosszú szempilláit.
A csend sok eltelt idő után végre
nem kínos, nem akarok szabadulni a gondolataimtól, és végre nem kell rohannom.
Megállhatok egy pillanatra, lehunyhatom a szemeim, és magamba szívhatom a
készülő ebéd finom illatát.
Annyira más ez a testvéries,
hosszúra nyúlt ölelés, és tudom –akármennyire is tagadja ez a kis majom -, hogy
hiányoztam Lottie-nak.
Hiányzott neki egy bátyj, akinek
elsírhatja a bánatát, aki meghallgatja, és bármekkora kemény, és pimasz lánynak
is hiszi most magát, akkor is hiányzik neki az, hogy meséljek neki elalvás
előtt.
Ez már egy megszokás volt kettőnk
között, mindig megkért, hogy aludjak vele, mert félt a szekrényajtó mögötti
szörnytől, amit valójában csak a túl sok tévénézés miatt képzelt oda.
Befeküdtem mellé, ő hozzám bújt,
én pedig magyaráztam neki általam kreált, hülyébbnél hülyébb történeteket, amit
élvezett, és az élénk fantáziája miatt simán elképzelt, majd másnap reggel
boldogan mesélte, hogy a tegnap esti mesémmel álmodott.
- Lou? – motyogja halkan, és
kissé elhúzódik.
- Parancsolj – mosolygok rá,
mintha szívességet tennék neki azzal, hogy felszólítom a beszédre, amiért újból
rám csap.
- Meg akartalak kérni, hogy aludj
ma velem, de meggondoltam magam, mert egy gyökér vagy – mosolyodik el édesen,
és a fejét újból a mellkasomra hajtja.
- Nemet akartam mondani, de mivel
tudom, hogy csak játszod itt a kemény gyereket, meggondoltam magam, úgyhogy
szívesen nyomlak agyon az éjjel.
- Buh – nyögi, én pedig boldogan
vigyorgok annak tudatában, hogy megnyertem ezt a testvéries szócsatát.
- Izé… - húzódik el újból, és
elhelyezkedik mellettem a kanapén, bár a lábait még mindig az ölemben hagyja.
Kíváncsian pislogok rá, ő pedig komolyságot erőltet kissé még kislányos, finom
vonásaira. – Összevesztél Denával? – kérdezi tapintatosan, én pedig inkább a
dohányzóasztalt kezdem el méregetni.
- Hát, gondolatban biztos
elküldött már melegebb tájakra – húzom el a szám, mire vigasztalón megsimítja a
vállam.
- Elmeséled? – bámul rám a nagy,
áthatóan kék szemeivel, aminek képtelenség nemet mondani.
Így elmesélek neki mindent. Attól
kezdve, hogy itt hagytam, hogy telefonon keresztül összevesztünk, és, hogy
onnantól kezdve ő sosem volt többé elérhető. Hiába kerestem, talán a sors sem
akarta, hogy beszéljünk.
Elmondom azt, amit Den
édesanyjától megtudtam, aztán azt is, amit saját magam következtettem ki.
Elmondom az utóbbi találkozásaink
körülményeit, amiket ő ciccegve hallgat végig, és a szeméből kiolvasom, hogy
mekkora egy taplónak tart épp, bár mentségemre legyen, hogy én is annak tartom
saját magam.
- Aztán pedig közöltem, hogy
sajnálom, ő meg érzelemmentes arccal annyit mondott, hogy ezzel már elkéstem –
fejezem be, majd félve nézek rá, tartva a reakciójától.
- Szóval, összegezve – pillant rám,
én pedig bólintok, jelezve, hogy hajrá, én is szeretném hallani. – Itt hagytad.
Ő bedepizett, összejött egy sráccal, az csinált neki egy gyereket, majd
otthagyta. Dena balhézott egy sort a családjával, elköltözött, és most egy
papírboltban dolgozik.
- Újságos – szúrom közbe, a
homloka pedig ráncokba szalad.
- Meg jobb. Szóval újságos, ahol
bámulhatja a hülye fejed naphosszat. Hát, a helyében valószínűleg én is
megutáltalak volna – mosolyog rám gúnyosan, majd folytatja. – Egyedül él,
egyedül neveli a kislányát, és te, drágám már kemény négy éve felé sem néztél.
Nem kerested, nem is hiányzott, legalábbis ő biztosan így érzi. Remélem, most
nem töröm össze az ábrándjaid azzal, ha azt mondom, hogy egyetértek vele. Mert
igen, Lou, baromira elkéstél ezzel, és a helyedben örülnék, hogy higgadt
maradt, és nem baszott fejbe az első kezébe akadó tárggyal.
- Ez… Bíztató – motyogom magam
elé, de nem ellenkezem, hisz ilyen megvilágításban tényleg elég seggfejnek
tűnök.
- Nem bíztatásnak szántam –
mondja keményen, majd apró kezeivel megragadva a vállam maga felé fordít, és
mélyen a szemembe néz. – Csupán azt próbálom megértetni veled, hogy egy vérbeli
gyökér vagy. Viszont, abban is biztos vagyok, hogy hiányzol neki, sőt, egyenesen
szüksége van rád – motyogja, majd lesüti a szemét. Tudom, hogy takargat
valamit.
- Oké, mit nem mondasz el? – most
rajtam a sor, hogy az álla alá nyúlva felbillentsem a fejét, mert nem hajlandó
rám nézni.
- Szóval, az van, hogy… Láttam az
újságos bolt ablakán az eladó táblát –
ejti ki meggondoltan a szavakat, én pedig konkrétan lefagyok.
Akkor Dena konkrétan munkanélküli,
elvesztette az állását, de tudom, hogy túl makacs ahhoz, hogy bárkitől is
segítséget kérjen. És, ha Mohamed nem megy a hegyhez… Hát, akkor majd a hegy
megy Mohamedhez.
Vagy legalábbis valami ilyesmi.
.....................................................................
Bú, Darlings!
Na, szóval a nagy helyzet az, hogy magam mögött tudhatok egy kerek, egész befejezett blogot - ami miatt konkrétan dagadok a büszkeségtől, hah -, és ez pedig azt jelenti, hogy meghatározatlan időn belül új történettel jelentkezem majd. Valami teljesen mással. :)
Hm, remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket a rész, személy szerint nagyon kedvelem Lottie karakterét.
Ha úgy érzitek, komizzatok, vagy pipáljatok... Ilyesmik.
Ölel mindenkit, J. <3
Hohhoo!!
VálaszTörlésEgyszerűen imádom a kis csajt.Olyan jó látni ezt a testvéri szeretet,hangulatos és megnyugtató.Nagyon jó volt elolvasni,főleg így a Jégvarázs megnézése után.Várom mi fog történni,hogy ugyan most mit talál ki Lou.Egyébként szeretnék mellékesen szólni,hogy ha Mohamed nem megy a hegyhez akkor tengerszinten marad,de nem számít így is lehetséges.Gratula a blogod befejezéséhez és várom a kövi részt,blogot is.
xoLucy
Bú Drága!
TörlésÉn is, olyan kis vagány lett. :D Ú, Olaf vagyok, és szeretem, ha megölelnek. Haha, imádom azt a mesét. :D
Igen, így is lehet igazából. :D
Köszönöm, hogy írtál.
Ölel, J. <3
Az előttem szólóhoz poénból hozzátenném: a hegy megy Mohamedhez :D!! Komolyra -már amennyire lehet- annyira szeretem azt, ahogy írsz. Ez a rész az egyik kedvencem, a beszólogatásokon akkorát nevettem. Neked pedig keresem a megfelelő személyt :D
VálaszTörlésxx. Marcela (KUNO)
ui: a kuno az más....
Drága!
TörlésKöszönöm szépen, és örülök, ha tetszett a rész. :)
Mi a kuno?
J. xx
A kuno hát az hosszú sztori. ;)
TörlésHát, rendben. :D
TörlésNa jó, Kuno a kiválasztott - a barátnőm szavaival élve. Gyah, de szeretem őt. <3 meg téged és a történeteidet is. Szinte sejtettem, hogy itt is szenvedni fognak. :P
TörlésÉrtem. :)
TörlésA karaktereim szenvedtetése a lételemem. :D
J. xx
Neked is Buh!! :DD
VálaszTörlésFuhh nekem nagyon bejon, es igen. Lou egy gyoker.. de gondolom ez a tortenethez tartozik h raadasul elado ugye a bbolt..
Elore felek, h ezeket a karaktereoet mennyire szenvedteted majd.. ><
Joooterzek!! :DDDD
Bú!
TörlésHidd el, szenvedésből itt sem lesz hiány, hehe. :D
Köszönöm.
Ölel, J. <3
Juj ez (is) nagyon jó!! :DD
VálaszTörlésBocsi ennyit tudok írni, most az agyam még a blogod hatása alatt van :DD
Jaj, ne viccelj, örülök, hogy egyáltalán írsz. :) Még egyszer - jó sokadszorra. :D - köszönöm.
TörlésÖlel, J.