Szavai
visszhangzanak a fejemben, képtelen vagyok nem rá gondolni, és arra, hogy talán
baromira elrontottam az imént valamit. Vagy talán mindent.
Kemény voltam,
legalábbis megpróbáltam nem összeomlani előtte, az utolsó erőfeszítéseim
vetettem bele abba, hogy kirántsam a kezem az övéből és valószínűleg, ha akkor
nem enged el, megadom magam, talán a nyakába is borulok.
De mindig ott
van az a fránya talán, ha…
Nem teszek
semmit, csak ülök az ajtó tövében, meredten, üveges tekintettel bámulok magam
elé. Nem tudom, mi bajom, hisz ezt akartam, nem? Sikeresen eltaszítottam,
megvédtem őt saját magamtól, és megvédtem saját magam is őtőle. Mert tudom,
hogy ez a fal, ami eddig védett, egyre vékonyabb, félek, elég egyetlen érintés,
és felszakadnak azok a hegek, amiket az idő már sikeresen – bár mégsem teljesen
nyomtalanul - elfedett.
***
Ki kell lépnem
a házból. Oké, meg tudom csinálni, menni fog, akkor is, ha ez az utolsó
munkanapom. Akkor is, ha menten elbőgöm magam.
- Gyere, Meg –
szorítom meg a kislány kezét az enyémben, ő pedig boldogan ugrándozik fel
mellettem az óvoda lépcsőjén. – Ésszel, szívem – nevetek fel halványan, s kissé
hamiskásan, mikor majdnem felbukik a saját lábában, ösztönösen nyúlok ki, hogy
elkapjam, aztán viszont sikeresen megtalálja az egyensúlyát.
- Szia, Anya –
mosolyog rám, miután segítettem neki levenni a kabátját, és felakasztottam azt
a fogasra.
- Szia tündérem, igyekszem majd délután – ígérem
mosolyogva, ő pedig egy bólintással reagál. Puszit nyomok a szőke tincsek közé,
és felállok, átadva őt az óvónőknek.
Az épületből
kilépve hűvös idő fogad, a Nap eltűnt a felhők között, és a sötét gomolyagokat
tekintve még egy darabig nem is szándékozik előbújni onnan. Megy a hangulatomhoz.
Mivel a bolt
nincs messze, mindössze pár utca, úgy döntök, összehúzom magamon a kabátot, és
gyalog vágok neki az útnak, mivel különösebb választásom egyébként sincs.
A szél
pillanatok alatt kerekedik fel, a szám cserepesre fújja, a hajam pedig az
arcomba zúdul. Pedig én már azt hittem,
tavasz van – gondolom, miközben megpróbálom kisöpörni a hullámos tincseket
a látókörömből, több-kevesebb sikerrel. Élesen fújom ki a levegőt, mikor a szél
újból a szemeim elé repíti őket, és úgy döntök, hogy jó, akkor így megyek
tovább, nem érdekel.
Csak sétálok rendületlenül,
a szél minden irányból engem támad, nem látok semmit, így értelemszerűen a
velem szembejövő személyt sem, csak miután sikeresen majdnem fellök.
- Bocs, bocs az
én hibám – szavatkozom rögtön, s végre nekem kedvez a szélirány, kifújja az
arcomból a tincseim, ezzel felfedve az elém táruló látványt. – Ó, basszameg! – szökik ki
meggondolatlanul az ajkaim közül, és amilyen gyorsan csak lehet, elfordítom a
fejem.
- Neked is szép
jó reggelt! – mosolyodik el gúnyosan a srác, akibe minden előjel nélkül
beleszaladtam, mire fújtatok egyet.
- Mondd, te
mindenhol ott vagy? Esetleg követsz, vagy ilyesmi… - méregetem idegesen, bár
magam sem értem, miért vagyok ilyen harapós, arra fogom, hogy felidegesített az
időjárás, akkor is, ha tudom, ez cseppet sem igaz.
- Elkísértem a
húgaim az iskolába – emeli fel védekezőn a kezeit amolyan „bocs, hogy élek”
stílusban, tőlem viszont csak egy lesajnáló mosolyra futja. – Gyerekesen
viselkedsz, Dena – közli fejét rázva, én pedig úgy érzem, cseppet fordult a
kocka. Igen, most én vagyok az, aki gyerekes, és úgy tűnik, ő lesz az, aki rám
csapja az ajtót, de nem érdekel.
- Nem is tudom,
ki volt az, aki egy idióta vita miatt nem nézett a másik felé négy éven át. És
akkor még én lennék az, aki gyerekes? – csak akkor gondolkozom, miután kicsúszik
a számon, tudván, hogy most már úgy is hiába mérlegelem a szavaim, csak
mélyebbre ástam magam a szemében.
- Jézus, még
mindig itt tartunk?! – dörzsöli meg a homlokát a tenyerével, és újból lesújtón
néz a szemembe. – Csak… Én csak beléd futok, és te még köszönni sem vagy képes,
majd újból nekiállsz pattogni. Tudod, ez már több mint bunkóság, de ha így
állunk, hát így állunk. Akkor tisztázzuk!
Eddig
elviseltem, hogy mindenért engem hibáztatsz, hisz én sem gondoltam másképp.
Elismerem, az én hibám volt, hogy itt hagytalak, és lebasztam azt a kurva telefont, de ne felejtsd el azt sem, hogy
azután vagy ötven hívásom nyomtad ki, és kétszer ennyi üzenetet küldtél a
lomtárba, olvasatlanul. És nem, mielőtt még ellenkezni kezdenél… tudom, hogy
így volt, ismerlek már annyira. Legalábbis ismertelek, mert most már azt
hiszem, gőzöm sincs, ki ez a lány, aki itt áll velem szemben – a szám szinte
tátva marad szavai hallatán, de tudom, ennek az egésznek még közel sincs vége.
– Igen, elismerem, hogy elkéstem már, de ez közel sem az én hibám. Vagyis nem
teljesen. Ha akár egy hetet éltél volna az én világomban, belátnád, hogy ez az
egész nem ilyen egyszerű. Elvárások, turnék, gyűlölet, és ha megszakadsz, akkor
sem lehetsz elég. Sosem voltam elég, és sosem leszek az, most már bánom ezt az
egészet. Reménykedtem benne, hogy hazajövök, és minden jó lesz, minden úgy
lesz, mint rég, de úgy látszik, ez nem működik, mert…
- Jó Louis,
eddig befogtam, de most mondom azt, hogy elég. Mégis mit gondoltál, és
egyáltalán mit értesz az alatt, hogy „minden ugyanolyan lesz, mint rég”? Mert
ne mondd, kérlek, hogy olyan ábrándokkal jöttél vissza, hogy ugyanaz az élet
vár majd, amit magad mögött hagytál! Az emberek változnak, és igen, mondhatod,
hogy az érzések soha, de ez is csak egy hazug közhely a sok közül – nem tudom,
hogyan is keveredtünk el idáig, de most már meggondolatlanul, és
megállíthatatlanul ömlenek belőlem a szavak, és úgy tűnik, a szél erejével
együtt mindkettőnkben kezd felmenni az a bizonyos pumpa is. - Te is változtál,
nagyobbak az elvárásaid, és nem hiszem el, hogy nem vetted észre eddig, hogy te
már nem illesz ebbe a képbe. Mit hittél, hazajössz, mindenki tárt karokkal vár,
és én is négy éven át csak ültem, malmoztam, és arról ábrándoztam, hogy
nekifutásból, vagy helyből ugrok majd a nyakadba, ha újra látlak? Nem, ez az
egész nagyon nem így megy.
Itt hagytál egy
világot, valami jobbért cserébe, élvezted egy kicsit, aztán most mégis inkább
visszavágysz a régi életedbe. Csakhogy te már nem vagy többé tizenhat, a Föld
telis-tele van veled, és a rajongóiddal, azokkal, akik példaképként tekintenek
rád. Azokkal, akiket egy szó nélkül ott hagytál. Nézd Louis, nem vagyok vak,
emellett a munkahelyem biztosítja, hogy minden nap értesüljek a friss hírekről.
Tőled zeng a sajtó, te vagy minden rohadt magazin címlapján, rólad szól az
összes cikk, és mindenki kezd kiábrándulni belőled. Én is kezdek, egyre jobban
kezdek, de…
- Akkor most
mégis mit akarsz? Menjek vissza oda, ahová semmi kedvem visszatérni? – vág a
szavamba, miközben értetlenül néz rám, és én is ugyanúgy tekintek vissza rá.
Azt sem tudom, miket hordtam össze az utóbbi percekben, és láthatólag ő sem
érti hirtelen kirohanásom. Furcsa dolgokat hoz ki belőlem, amiket saját magam
sem vagyok képes kontrollálni.
- Menj vissza
oda, ahol szükség van rád – nem mutatom ki azt, hogy mennyire fáj kimondanom,
és ő sem mutatja ki, hogy mennyire fáj hallania ezt a mondatot.
- Szóval neked
már nincs szükséged rám – mosolyodik el mindenfajta öröm nélkül, majd hirtelen fél
kézzel magához ölel. Nem tart sokáig, de épp elég ahhoz, hogy elraktározzam
magamban az új, férfias illatát. Karjaim tehetetlenül lógnak a testem mellett,
még akkor is, mikor elenged, és utoljára a szemembe néz.
- Hát akkor, viszlát, Dena! – ennyi, ez
még jár, és egy újabb szomorú mosoly. Ennyi marad, és a könnycsepp, ami
undorítóan folyik végig az arcomon. Ennyi marad annak jeléül, hogy itt volt, és
el is tűnt.
Ennyi marad
belőle, belőlünk emlékként, és annak öröme, hogy nézhetem őt, ahogy a reggeli
napfényben, zsebre dugott kezekkel újból kisétál az életemből.
Ezúttal talán örökre.
.................................................
Hey babes!
Először is elnézésetek kérem, amiért nem tettem közzé tegnap a részt, csupán egyrészt elég szarul voltam, mert még mindig nem lábaltam ki ebből az idióta megfázásból, másrészt pedig még nem is volt tökéletesre fejlesztve a rész.
Bár most sem tökéletes, nem igazán vagyok vele megelégedve, azért remélem elnyeri a tetszésetek.
Ha úgy gondoljátok, hagyjatok nyomot magatok után! :)
Ja, és egy kis meglepi...
ÚJRAJÁTSZÁS
Hatalmas ölelés, J. <33
Jézusom, majdnem elsírtam magam, te lány! Én is hasonlóképpen reagálnék Dena helyzetében. Kuno pedig megsértett. :( Mindegy, imádom a sztorid!!
VálaszTörlésMarcela xx.
Hey!
TörlésNe már, tényleg? Nos, akkor örülök, ha újabb érzelmeket váltottam ki belőled. :D
Köszönöm.
Ölel, J. <3
Belőlem lehet kiváltani bőven főleg ma!! ;) Már lassan felrobban a fejem.. Ideges vagyok ;) de azért erre van időm <3
TörlésHoohoohoo!!
VálaszTörlésImádom a kislányt,azt hittem mentem megeszem.Nem szeretem ha veszekednek,és nem szeretném ha megutálnák Lout.Nem akarom,hogy örökre elhagyja,bár tudom,hogy itt nincs vége és lesznek még izgalmak mégis egy kicsit rossz volt olvasni,hogy úgy érzi örökre elmegy.Gyógyulj meg!!!Még mindig imádom olvasni a fejezeteket,csodásan írsz.
xoLucy
Szia bébi! :D
TörlésÉn is elképesztően szeretem Megan-t, totál aranyos, ha valamikor lesz egy kislányom, az tuti egy ilyen kis tündérbogár lesz. :D
Köszönöm, én meg Téged imádlak. <3
Ölel, J.
Bazd meg.. Jó? :D
VálaszTörlésIstenem.. ami azt illeti talán ezt kirohanást vártam máár.. igaz, kicsit reménykedtem, hogy békésebben végződik, de tőled mit vár az ember? :DDD Amúgy respect, egy ilyet meg írni azért nehéz.. :)
PS: Csak úgy ps.. nem tudom, de nekem ez eddig a kedvenc fejezeteeeem, imádoom :33 hiába szomorúbb, veszekedősebb, és csak egy ordítozós veszekedés van enne.. I-m-á-d-o-m! :DDDDDDD
Szia Drágám!
TörlésRendben, kit? :D
Jaj, pedig aggódtam, hogy nem lesz elég jó, vagy hiteles... Mindenesetre örülök, ha tetszett. Köszönöm.
Ölel, J. <3
Drága J. Samuels!
VálaszTörlésÍgéretemhez híven itt lennék, igyekszem értelmesen összeszedni a gondolataimat, bár nem ígérek semmit. Már régebben el akartam olvasni a blogodat, de mindig elfelejtettem, viszont tegnap feliratkoztam és végre valahára nem ment ki a fejemből.
A történet alapját először nem találtam olyan egyedinek, mégis feldobtad ezzel az egyfajta keserűséggel, ami körül veszi a történet elejét. Tulajdonképpen nekem minden tetszik, egész jó a stílusod, ezzel szemben én rövidnek találom a fejezeteket, mert én inkább a hosszabb, kifejtős fejezetek híve vagyok.
Imádom a terjedelmes leírásokat, és ez, amit hiányolok, de nagyon!
Az itt lévő fejezet alapján inkább Denának kell Louis után tepernie, mely gondolom túlságosan nem lesz olyan rögös út, mint fordítva lenne, habár ki tudja mit tartogatsz számunkra! Kíváncsi vagyok mi fog történni a következőbe!
Ölel, Diana Brunwin
Drága Diana!
TörlésIgen, a rövid részeket sokszor megkapom, és igyekszem figyelni a leírásokra is, bár a párbeszédekkel sem vagyok túlságosan megelégedve.
Hm, remélem, hogy okozok még meglepetéseket.
Köszönöm a kommented, nagyon sokat jelent. :)
Ölel, J. <3