Kilencedik - Keserű előérzet

Bár mostanában egyre kevésbé viselem jól a hírnevet, és az esetleges közkedveltséget, azért be kell, hogy ismerjem, az egésznek talán nem csak árnyoldala van.

Az embernek ez által sokkal több a kapcsolata, s most is elég egy jól intézett telefonhívás, elég azt mondani, hogy vészhelyzet van, máris a kezemben tartom azt, ami jelenleg az összes reményem foglalja magába. Egy rikító sárga post-it cetli, rajta egy címmel, és egy telefonszámmal, felette a már jól ismert macskakaparásommal a Dena név. Lehet, hogy taplóság ilyen mód megszerezni valaki lakhelyét, sőt biztos, hogy egy vérbeli seggfejnek leszek titulálva, ha rájön, hogyan találtam meg, mégsem tud túlságosan izgatni, elvakít a reménység.

Mosolyogva meredek magam elé, miközben örömittas arccal ülök az ágyam szélén, s így is maradok kábé két percig, mikor ráeszmélek, hogy ha így folytatom, lemegy a nap, és ma már nem beszélhetek vele.

Felpattanok, az ággyal szembeni szekrényhez lépek, és az anyu által precízen behajtogatott ruhák legaljáról kihúzok egy szimpatikusnak tűnő pólót, majd a vállam vonogatva csukom vissza a szekrényajtót, bár kissé nehezebben záródik, mint azelőtt, hisz a polc tartalmának fele leborult. Anya biztos szeretni fog, mikor meglátja.

Áthúzom a fejemen a Vans logójával ellátott felsőt, és még egy farmert is felrángatok a lábaimra, majd örülve, hogy délután ötkor sikerült felöltöznöm, odasétálok a lépcsőhöz, de – mivel megerőltető lenne végiglépkedni a fokokon – nemes egyszerűséggel felülök a korlátra, majd ellököm magam, és kiabálva végigcsúszok rajta.

Már erősen közeledek a végéhez, mikor rájövök, ezt nem biztos, hogy tökéletesen átgondoltam, hisz fogalmam sincs, miként érek majd földet. Nagy szerencsére a problémám pillanatok alatt megoldódik – arccal érkezem a szőnyegre, mégis röhögök. A helyzet abszurditásán, vagy esetleg a saját szerencsétlenségemen? Nem, fogalmam sincs.

- Khm – hallom, mire megdermedek, majd pár másodperc múlva vigyorogva emelem fel a fejem a padlóról, és nézek arra, aki megzavart.

- Szia Lottie – mosolygok rá teli szájjal, mire elneveti magát, és pár pillanat múltán szem forgatva kanalaz fel a földről. Átdobom a karom a vállán, és mindenféle ellenkezése ellenére nyomok egy puszit a hajába.

Igen, ha az ember lánya közeledik a tizenhathoz, kissé ciki, ha a bátyja puszilgatja őt, végül aztán mégis abbahagyja a kapálózást, és engedelmesen simul az ölelésembe. Mosolyogva nyugtázom, hogy szorosan öleli a derekam, egy pillanatra olyan, mintha még mindig gyerekek lennénk.

Egy pillanatra újra teljesnek érzem magam, bár az egész elillan, mikor eltol magától, közölve, hogy „elég volt”.

Édes, és lényegre törő, mint mindig.

- Megjegyeztem, Charlotte – motyogom félhangosan, tudván, hogy a pár másodperce elsétáló húgom úgyis meghallja általa gyűlölt nevét.

- Lottie – kiáltja vissza indulatosan, pont, ahogy számítottam rá.

Még mindig örömittas vigyorral, és lemoshatatlan jókedvvel sétálok be a konyhába, majd anyu mellé érve nyomok egy cuppanós puszit az ő arcára is.

- Mit törtél el? – néz rám furcsállva, mire fújtatva válaszolok.

- Semmit – nevetek fel hitetlenül, megpróbálva figyelmen kívül hagyni gyanakvó pillantásait.

- Rendben – mondja, majd tekintete a kezemben szorongatott papírlapra téved. – az mi?

Válasz helyett csupán a kezébe nyomom a cetlit, miközben kinyitva a hűtőt kutakodni kezdek valami ehető után.

- Ez Dena új lakcíme? – érzem, hogy értetlen pillantása a hátamba fúródik, de úgy teszek, mintha nagyon keresnék bármit is a középső polcon, csak hogy ne kelljen szembesülnöm kérdő tekintetével.

- Hogy szerezted meg? – kérdi inkább, de hangjából érezhetően kiütközik, hogy sejti a válaszom. Felemelkedem, mert tudom, tovább nem húzhatom, és becsukom a hűtőajtót, hisz ki sem vettem semmit.

- Öhm, tudod, van az a haverom… - kezdem, miközben idegesen vakargatom a tarkóm. Neki pedig nem is kell több, tudja, hogy valami törvényellenes módon tudtam meg az elérhetőségét, és ez neki épp elég.

- Ne magyarázkodj, Lou – sóhajt, miközben a kezembe nyomja a sárga lapocskát. Meglep, hogy ilyen könnyen annyiban hagyta, de nem ellenkezem.

Egy köszönés után otthagyom őt a konyhában és kisétálok a helységből, egyenest az előszobába, ahol felrángatom magamra a tornacipőm.

- Majd jövök – kiáltom, kikapva a kulcsaim a cipős szekrényen lévő kosárkából, majd átlépem a küszöböt, és lekocogok a lépcsőn.

Az utcán sétálgatás mindig is a kedvenc tevékenységeim közé tartozott, és mikor itthon vagyok, jócskán ki is használom, én gyalogolok el a lányokért az iskolába, vagy csupán a boltig egy üveg tejért. Pont ezért úgy döntök amellett, hogy most inkább hagyom pihenni a kocsit, hisz ismerős a cím, simán odatalálok így is, nincs szükségem a GPS-re.

Mosolyogni támad kedvem a csicsergő madarak hallatán, a virágzó kiskertek, és a boldognak tűnő emberek láttán, az egész helyzet hasonlít egy elcsépelt filmbeli jelenethez.

Az egyik ok, amiért szeretek egyedül mászkálni az utcán, az, hogy ilyenkor szabadjára engedhetem a gondolataim, és átrághatom magam mindenen, ami épp nyomaszt. Jó, ez így most rémesen nyálasan hangzik, de ez az igazság.

Itthon nem állít meg senki fényképért, hisz mindenki ismer már pisis kisgyerekkorom óta, s nem kezelnek másképp, és eltekintve néhány mosolygós „Szép napot’”-tól teljesen egyedül vagyok.

Megpillantom a táblácskát, rajta az utcanévvel, átjár az izgatottság, tudván, ez Dena utcája.

Előkapom a zsebemből a – kissé már meggyűrődött – papírt, és utoljára lecsekkolom a házszámot, majd sétálni kezdek, egyenest a harmadik épületig, és egy nagy sóhajt követően fellépkedek az ajtóig, majd bekopogtatok.

Nem tudok felkészülni arra, hogyan fogad majd, hisz az egész lány teljesen kiszámíthatatlan, és elképzelésem sincs, miképp reagál arra, hogy váratlanul megjelenek a küszöbe előtt.

Csak remélni tudom, hogy nem vág arcon az első kezébe kerülő tárggyal.

Nincs sok lehetőségem ilyesmiken gondolkozni, hallom, amint csörög a zár, az ajtó pillanatokon belül nyitódni kezd, s már csak annyi időm marad, hogy vegyek még egy utolsó lélegzetet, és lenyeljem a keserű előérzetet, valamint, hogy kezdeti jókedvem elillanni látszik.

Innen már nincs visszaút.