Nyolcadik - Elvesztett reménység

Újabb hét. Újabb unalmas nap. Nélküle.

Nem tudom, mikor láttam utoljára, talán néhány napja a kisboltban, amikor is gyorsan a vele ellenkező irányba fordultam. Megint elmenekültem előle, hisz semmi életkedvem nem volt még egy kínos beszélgetéshez.

Egy hét múltán újból az újságosnál ülök, most egészen más napilapokkal körülvéve, viszont egy dolog nem változott; Louis arcképe még mindig ezer számban vesz körbe és hiába vagyok még mindig ellene, muszáj kibírnom.

Nehézkesen, néhány idegesítő vásárló eltűnése után végre olyasmit látok, amire vágyom, mikor tekintetem a faliórára siklik. Hangos ketyegésével kitölti a helységet, míg összeszedem a pultról azt a néhány szennylapot, amivel az elmúlt órákban elfoglaltam magam, és kötegbe rendezgetve visszateszem mindet a helyére.

Ráérősen rámolgatok magam körül, mikor hallom az ajtó felett lévő apró csengettyű hangját, a fejem automatikusan kapom a bejárat felé.

- Szervusz, Édesem – köszönt Phillips bácsi, amit mosolyogva viszonzok. – Minden rendben ment? – kérdezi kedves mosollyal az arcán, mire csak bólintok, majd kissé félve rákérdezek a felesége állapotára.

- Beth hogy van? – hangom halk, hisz tartok kissé a válasz súlyától.

- Ugyanúgy – közli semleges hangon, majd egy apró fejrázást követően hozzáteszi – talán kissé rosszabbul.

- Sajnálom – harapok az alsó ajkamba, mikor látom a fájdalmat átsuhanni kedves arcán.

- Sose tedd – mosolyog rám halványan, majd feleszmél, és összecsapja a tenyereit, ezzel megtörve a bensőséges hangulatot. – Na, de nem is ezért jöttem – furcsállom, hogy hangszíne pillanatok leforgása alatt válik komollyá, most épp úgy beszél, mint egy üzletember.

- Hát miért? – nézek rá idegesen. Évődve viszonozza a pillantásom, mintha csak magával vitatkozna azon, elmondja-e, vagy sem, végül aztán egy gondterhelt sóhajjal elém sétál, kezét a dereka felé érő pultra támasztja, és határozottan a szemeim közé néz.

- Amit folyamatosan mondok Beth állapotáról, nem mindig igaz. Sőt. Tudom, hogy fontos neked, ellenben azt is, hogy mostanság nincs minden rendben, akárhogy is nem osztod meg velem a gondjaid. Nem is kérhetném, hogy megtedd, ez a te döntésed, tudom, hogy megoldod valahogy ezt is, úgy, ahogy minden mást – értetlenül nézek rá, fogalmam sincs, mit akar kihozni ebből a hegyi beszéd stílusú bevezetőből, mindenesetre figyelmesen hallgatok tovább. Mintha legalábbis sejtésem lenne arról, hogy mit akar mondani. – A nagy helyzet az, Dena, hogy Beth egyre rosszabbul van – határozottsága meginogni látszik egy pillanatra, aztán viszont újból összeszedi magát. Nem tudom, hányadszorra is. – Szóval igazából én csak…

- Ugye nem fog… - vágok a szavába, de mondatom közepén a hangom elfúl. Nem vagyok képes kimondani azt a szót.

Meghalni? Az agyam közvetíti nekem a gondolatot, de nem jön ki hang a számon. Nem mondom ki, akkor túl valósnak tűnne, így viszont ráfoghatom, hogy csak egy idióta gondolat.

- Nem – hangja először ellentmondást nem tűrő, de ha nem állna velem szemben, ha nem látnám a saját szememmel ajkai mozgását, nem hinném el, hogy ilyet mond – Nem tudom.

- Ne mondjon ilyet – kérem kétségbeesetten. Nem veszítheti el a reményt. Bárki más mondhat akármit, nem érdekel, de Ő nem. Ő Phillips bácsi, az én derűlátó, és örök fiatal pótnagypapám, nem lehet, hogy megszűnjön szemiben a fiatalos, s bármily csínytevésre képes csillogás.

- Jaj, Dena. Te mindig is olyan optimista voltál. Tudod, lehet, neked úgy tűnik, én is lelombozhatatlan vagyok, de ez nem igaz. Beth miatt voltam ilyen, ő tett ilyenné, így viszont az egésznek már semmi értelme. Ha Beth itt hagy, nem tudom mi lesz velem.

- Nem fog itt hagyni minket. Nem tenné – szemeim ijedtemben kitágulnak, a kezem magától nyúl az övé felé, majd megszorítja azt.

- Nem, ha rajta múlna, nem tenné. De ez sajnos már nem az ő döntése, Szívem – szomorkás ábrázata láttán összeszorul a szívem. Ő az utolsó általam ismert személy, aki ilyet érdemel.

- Pontosan ez az oka annak, hogy úgy döntöttem, ahogy – pillant rám néhány csendes másodperc múlva. Kérdő tekintetem láttán halkan hozzáfűzi – bezárom a boltot.

- Ne. Nem, az nem lehet – nézek rá kétségbeesetten, miközben azt kívánom, csípjen meg, és ébredjek fel.

Derüljön ki, hogy ez csupán egy rossz álom, hogy igazából nem is történt meg, s az egész csak a túlságosan színes képzeletem szüleménye.

- Sajnálom – motyogja, miközben visszahúzza a kezét, és hátrébb lépve a pici kirakatunkhoz sétál. Igen, most még talán a miénk, de vajon meddig?

Tekintetem az asztallapra szegezem, valahol talán hálás vagyok neki, amiért néhány rövid pillanatig egyedül hagy a gondolataimmal, hisz tudja, hogy szükségem van rá.

Rémképek ezrei csapongnak oda, s vissza az agyam falai közt, mint vihar hevében a tenger hullámai, képtelen vagyok ép ésszel végiggondolni bármit is.

Végigszáguld rajtam az elmúlt négy év, és hogy mennyire a szívemhez nőtt már az apró újságos bolt. Nem volt sok vásárló, nem is fizetett sokat, mégis nyújtott egyfajta állandóságot az életemben. Az a bizonyos napi rutin. Felkelsz, elviszed a kislányod az óvodába, bemész dolgozni, majd hazahozod a gyereked, lefekszel, és másnap minden kezdődik előröl. Egyhangúnak, sőt talán unalmasnak hangozhatna, ha nem lenne egy apró kis tündérem, aki csillámporral hintené be a szürke hétköznapjaimat, és akiért megérné ez az egész.

Egy tündérke, akiért megéri mosolyognom. Aki okot szolgáltat arra, hogy ne adjam fel.

Sokat jelent nekem az üzlet. Sokat jelent nekem Phillips bácsi, és a felesége is, ugyanakkor tökéletesen megértem az évődését.

Rengetegszer mesélte már nekem, hogy Beth miatt nyitotta meg az üzletet. Hogy mindig is ő volt az, aki a fülét rágta érte, s az ő álma volt egy kis bolt.

Phillips-nek viszont szemmel láthatólag nem jelentett olyan sokat, mint Beth-nek, hisz simán képes lenne bezárni.

Vagy épp csak azért tenne így, mert úgy érzi, már semmi értelme.

Mert elveszítette a reménységet.

Nagyot sóhajtva nézek újra rá, a szemem szúr, és rájövök, milyen szánalmas is valójában a helyzetem. Jobban ragaszkodom egy üzlethez, mint bármi máshoz.

Annyit jelent nekem ez a helység, mint másnak talán semmi sem. Hogy túlságosan is megszoktam már, túlságosan is hozzám nőtt ez az egész, már csak a tény is, hogy ide mindig menekülhettem.

Egy menedékhely volt nekem az emlékek elől, előle. Elbújhattam tőle, s ő nem látott sosem, én viszont titokban nyomon követtem minden lépését. Igaz, az újságok gyűrött lapjai nem adták vissza szemének tiszta csillogását, vagy épp a mosolya szépségét, mégis mindig nyugodt szívvel aludtam el, hisz tudtam, ő rendben van.

Hogy ő sikeresen éli az életet, s álomvilágban lebeg helyettem is.

..................................................................

Hey ho Cuties!

El sem hiszem, hogy már itt tartunk, ez már a nyolcadik rész, Te jó Isten! A vicc az egészben, hogy még én magam sem tudom, mit fogok kihozni ebből a történetből.

Ez a rész most elég rövid lett, de csupán csak azért, mert az egész egy átvezető jellegű valami, a következőtől viszont már azt hiszem, beindul kissé a cselekmény. vagy esetleg az azutáninál

Köszönöm szépen a 24 rendszerest, el sem hiszem, hogy ilyen rövid időn belül ennyien lettünk. Vagy csak nekem tűnt ilyen rövidnek? :D

Mindenesetre tényleg köszönök mindent, nagyon szeretlek Titeket. <3

J. xx

Ui. Mit gondoltok az új fejlécről?