Hetedik - Kerül, amibe kerül

Mosolyom az arcomon virít, miközben kilépek az utcára, és bezárom magam mögött a kaput. Az orromra csúsztatom a napszemüvegem, mivel időközben a nap is kisütött, és még mindig halvány vigyorral indulok utamra.

Meglepetésemre, nem felejtettem el az útvonalat, csukott szemmel is odatalálnék, így nem is figyelve merre megyek, lépkedek, miközben a gondolataim ezer és ezer eltérő irányba kalandoznak.

Vajon mit tesz, mikor meglát?

Mosolyogni fog?

Esetleg inkább rám csapja az ajtót?

Őszintén szólva, halvány fogalmam sincs, bár a parkbéli tartózkodó viselkedését figyelembe véve nem számíthatok túl sok jóra.

Csak rá gondolok, fénylő hajára, és ahogy mosolya csillog a napsütésben, az ő képe forog a fejemben folyamatosan, és az, hogy mindjárt látom őt.

Legalábbis reményeim szerint.

Rá gondolok, épp ezért szinte fel sem tűnik, mikor befordulok a kocsifelhajtón, a lábaim maguktól visznek. Felkocogok a pár lépcsőfokon, ez az utolsó akadály, ami elválaszt Denától – gondolom, miközben lecövekelek az ajtó előtt.

Napszemüvegem leveszem, és a pólóm nyakába akasztom, miközben a faburkolatú ajtóval szemezek.

Kopogjak?

Az olyan felszínes lenne, hisz régen gondolkodás nélkül sétafikáltam ki-be, mintha csak otthon lennék. Ugyanakkor mégsem nyithatok be csak úgy. Lehet, hogy az anyukája fejbe csapna egy palacsintasütővel ijedtében.

Minden mindegy alapon kopogtatok három aprót, az egész helyzet olyan természetellenesnek hat, a hatodik érzékem azt súgja, nem itt kéne lennem, vagy éppen nem most, mégsem mozdulok. Nem megyek sehová, hisz ez csak egy hülye megérzés.

Az alsó ajkam a fogaim közé véve bámulom továbbra is az ajtót, a kezeim a zsebembe süllyesztem. Olyan idiótán érzem magam.

A kilincs megmozdul, és hallom, ahogy csörög az zár, majd kitárul előttem, de nem épp azt pillantom meg, amire számítok.

Arca a pár apró ránctól eltekintve tökéletesen ugyanolyan, mint Denáé, a haja színéről és formájáról már nem is beszélve. Csupán pár centivel alacsonyabb nálam, halvány rózsaszín pólót, és szürke farmernadrágot visel, stílusa sportos, és fiatalos, mint mindig is volt.

Emlékszem, régen hányszor hitték rá, hogy Den nővére, holott nem az. Ő az anyukája.

Újra végigmérem, megakad a tekintetem a nyakláncán. Az emlék hirtelen ugrik be, halványan rémlik, hogy én segítettem Denának kiválasztani. Anyák napjára kapta tőle, egy apró, csillogó kőből készült szívecskét ábrázol.

- H-hello – a nyelvem kissé összeakad, nem igazán rá számítottam.

- Louis? – néz rám kissé döbbenten, mikor felocsúdik a meglepetésből, és rájön, hogy én vagyok. – Mi szél hozott? – hangja ugyanolyan megnyugtató tónusban szól, mint a lányáé, tekintete az enyémet keresi.

- Én csak… Öhm. Den itthon van? – nyögöm ki, miközben iszonyú szerencsétlennek érzem magam.

- Ő már nem… Nos, ez egy elég bonyolult történet – túr lemondóan a szőke tincsei közé, egy pillanatra lehunyja a szemét. Értetlen tekintetem láttán feszülten elmosolyodik, majd int egyet a háta mögé. – Miért nem jössz be?

Sóhajtva indulok utána, majd becsukom magam mögött a bejárati ajtót. Ismerős ház, rengeteg emlék köt ide, és furcsa érzés, hogy bármerre pillantok, eszembe jut valami Denával kapcsolatos.

A lépcső elé érve képtelen vagyok nem elmosolyodni, beugrik, mikor Den legurult rajta, és púp keletkezett a fején, amit az apukája nyomott le egy hűvös konyhakés segítségével. Felrémlik, hogy az apró, alig kilenc éves kislány hogy megijedt, mikor az apja közeledett felé a nagykéssel. Alig győztük nyugtatgatni, hogy nem levágni szeretné a puklit, csupán a hideg fémmel csökkenteni tudja a mértékét.

Den anyukája a nappaliba kalauzol, majd a fotelra huppanva int, hogy üljek le én is. A kanapét választom, és próbálok nem törődni az újabb emléksorozattal, ami felidézi az éjszakába nyúló film maratonjainkat, vagy épp, mikor állítása szerint halálra csikiztem. Próbálom kizárni az elmémből a pillanatokat, mikor még nem voltak gondjaink, és mikor még volt kedve látni engem.

- Hol van Dena? – nézek körbe értetlenül, a pillantásom végül megállapodik az apró asszonyon, aki egyenest rám néz. Mintha nem hinné el, hogy tényleg engem lát.

- Már nem él velünk, Louis – szomorú mosolyra húzza ajkait, tekintete valahová a vállam felé mered. Nem néz rám többet.

- De…

- Négy évvel ezelőtt történt – kezdi belevágva a szavamba, mit sem törődve a mondandómmal.

Aztán elkezdi.

Elmond nekem mindent, elejétől a végéig, az egész elmúlt négy évet felvázolja.

Hogy Dena hogyan is változott meg, s lett önmagának szöges ellentéte, miután összevesztünk. Hogy miken ment keresztül, hogy mennyi rossz dolgon ment át, és bár nem vágja a fejemhez, mégis tudom, hogy az egész miattam történt.

Elmondja, hogy rossz társaságba keveredett.

Hogy rossz irányba fejlődött, hogy mennyit pasizott, cigizett, és ivott. Elmond mindent, amiről nekem fogalmam sem volt.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyenek történtek vele.

Nem hittem, hogy ezt tette, miután eltűntem az életéből, és ha tehetném, ha visszaforgathatnám az időt, nem mennék el. Nem hagynám itt, nem hagynám magára.

Feladnám érte a hírnevet, feladnám érte a pénzt, bármit feladnék érte, de nem teszem. Hisz tudom, már késő.

Az anyukája azt is elmeséli, hogyan tudták meg, hogy Den terhes. Hogyan, hol, és azt is, hogy Dena mégis mennyit sírt miatta.

Hogy azt hitték, mindenki azt hitte, nem akarja a babát.

Hisz mégis ki akar tizenhét évesen egy kisbabát? De én tudom rá a választ. Hisz Dena már tizennégy évesen is volt annyira intelligens, és felelősségteljes, hogy gyereke legyen.

Végighallgatom, ahogy az anyukája könnyekkel a szemeiben mesél arról a napról, mikor Dena felállt az önsajnálatból, és kisírt arccal szembeszállt mindenkivel. Szembeszállt a családjával, amikor tudomására jutott, hogy el akarják venni a kisbabáját.

Meghallgatom a beszámolót arról, hogy mennyire határozott volt, és arról, hogy az anyukája mégis mennyire bánja már, hogy nem állt akkor, ott a lánya mellé.

Hogy önfejűen vallotta azt, amit az édesapja, és hogy hagyta, hogy Dena végzetesen cselekedjen.

Hagyta, hogy összepakoljon, és egy árva szó nélkül, maga után bevágva a bejárati ajtót, eltűnjön az életükből.

A könnyek már folynak az arcán, fiatalos megjelenésén évtizedeket öregít a szomorúság, és a meggörnyedt, rázkódó váll.

Félreteszem a döbbentségem, és az öncsonkító gondolatokat arról, hogy ez lényegében száztíz százalékban az én hibám, mikor magamról megfeledkezve, ösztönösen guggolok le a fotelban ülő apró asszony elé, aki válaszul csak a nyakamba borul.

Nem törődök semmivel, az agyam ezerrel pörög azon, hogy mégis mit tegyek, hisz most lényegében első kézből ismertem meg egy család szétbomlásának szomorú történetét, és a karjaim közt zokogó asszony arra késztet, hogy kimondatlan fogadalmat tegyek neki.

Fogadalmat arról, hogy felkeresem a lányát.

Arról, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy megbékítsem Denát.

Nem érdekel, hogyan, vagy mégis mennyi energiámba telik majd, összeragasztom ezt a széthullott családot.

Kerül, amibe kerül.

.................................................

Hey ho, Babes!

Uh, sajnálom a késői időpontot, meg az összecsapott részt, csak mostanában épp eléggé hulla vagyok, bár azt én sem tudom igazán, hogy miért...

Mindenesetre, ez a rész most nem tartozik túlzottan a kedvenceim közé, kissé elcsesztem, de most már nem írom újra. Nem szeretnék még többet késni.

Különleges közlendőm nem nagyon van, csupán meg szeretném köszönni Nektek a kommenteket, díjakat, és a támogatást, szeretés van. <3

Hatalmas ölelés, 

J. xx