Furcsa érzés leng körül.
Furcsán elhagyatottnak érzem
magam.
Furcsa hiányérzetem támad,
egyszerűen csak minden olyan más lesz, mikor Den egy egyszerű „Viszlát Lou” szófordulatot követően
kisétál a kapun.
Olyan furcsán normális…
- Máris megyünk? – sétál mellém
lassan, kissé lelombozódva Pheobe, mit sem törődve azzal, hogy a másik szöszi
vidáman ugrál mellette.
Néha úgy érzem, mintha Daisy lenne
a régi énem, Pheobe pedig az új. Ő sokkal könnyebben lehangolódik, és
szívesebben marad két lábbal a talajon, fényévekkel nyugodtabb, mint az ikre.
A másik húgom pedig pont az
ellenkező véglet. Vidám, az elbűvölő mosoly mindig ott virít az arcán, szinte
letörölhetetlen, szemei pedig szüntelenül, élénken csillognak.
Daisy az, aki akkor voltam, mikor
Dena is velem volt, Pheobe viszont már az elhagyatott, s kissé komor énemre
emlékeztet.
Érdekes dolgok ezek.
- Sajnálom csajok, el kell
intézzek valamit, viszont ígérem, holnap újra kijövünk majd – sóhajtok, majd
idegesen megvakarom a tarkóm.
Mindketten bólintással jelzik,
hogy megértették, majd mellém lépnek, és engem közrefogva csúsztatják
feleakkora kezüket az enyémbe, majd édes hármasban kisétálunk, magunk mögött
hagyva a játszóteret.
- Az a lány, akivel beszéltél… -
meg sem lep, hogy Pheobe felhozza a témát, sőt egyenesen számítottam rá. A
szemfülessége sokszor Lottie-éra, a legidősebb húgoméra emlékeztet. Minden
egyes apró részletet kiszúrnak, és nem félnek rákérdezni. - Láttam a képét a
telefonodban.
- Á, csaknem kutakodtál? – vonom fel szórakozottan a szemöldököm, mire halvány, kislányos
arcocskája néhány árnyalattal pirosabb színűre vált. Beletrafáltam.
- Én nem, csak véletlenül…
- Ne ködösíts! – röhögöm el
magam, Daisy pedig vádlón néz rá.
- Ne már, hogy kutattál utána, és
nem is szóltál – háborodik fel, miközben Pheobe egyre vöröslő fejére mered.
- Fogd már be – sziszegi, mire
újra nevetni kezdek.
Most olyan más minden.
Itthon, az ismerős, és olyan rég
látott közegben sokkal könnyebb őszintén nevetnem. A családom, és a kedves
ismerősök között jóval egyszerűbb a mosoly, már nem kell tettetnem, és szinte nem
is értem, miért volt annyira nehéz ezelőtt.
Hisz szó mi szó, Londonban egyre
kevesebb volt a szívből jövő vigyor, egyre inkább elnyomottnak éreztem magam. Elnyomottnak,
mintha egy másik személy lenne bezárva velem együtt a testembe.
Mintha a híresség, mint egy
folyamatosan terjedő vírus egyre több hozzám tartozó tulajdonságot törölne ki.
Mintha a testem csak egy bábu
lenne, amit kiállíthatnak a nagyközönség elé, mit sem törődve azzal, hogy nekem
mennyire nem fűlik hozzá a fogam. Hogy mennyire gyűlölök vigyorogni, mikor úgy
érzem, belül épp rohadok.
Hogy akármennyire is keresem,
egyre kevésbé találom azt, aki vagyok.
Nem törődve vele, hogy én ezt nem
akarom. Hogy ki akarok törni, csak nincs már hozzá erőm.
Mert az egyetlen erőforrásom az
volt, akit hátrahagytam, aki mit sem foglalkozik már velem, s aki réges-rég
túllépett rajtam.
Hiába is tagadtam, hiába
takargattam, magamnak sem bevallva, legbelül mindig is éreztem, hogy miatta
vagyok újra itt.
Hálátlanul hangozhat, de nem a
családom a fő ok, akik csábítottak, bár mindenkinek ezt mondtam. Magamnak is
ezt hazudtam. Egészen eddig a pillanatig.
Most már tudom, hogy nem, és
ehhez csupán csak látnom kellett az arcát, hallanom a hangját, hogy
bebizonyosodjon, miatta hagytam ott mindent.
***
- Kérsz teát, Édesem? – hallom meg
anyu hangját, mikor belépek a konyhánk boltíves ajtaján, pontosan egy időben
azzal, hogy megcsap a semmivel össze nem keverhető illat.
- Milyen kérdés volt ez? –
szélesen elmosolyodom, miközben felugrok a konyhapultra, amit ő csak egy rosszalló
pillantással nyugtáz.
Figyelmesen nézem végig, ahogy
kitölti a halványkék bögrémbe a forrón gőzölgő folyadékot, majd cukor és citrom
hozzáadása után leteszi az asztalra a poharakat.
- Na, most már lefelé onnan! – próbál
megrovón nézni rám, de a szeme sarkában összefutó apró nevetőráncok láttán rájövök,
egyáltalán nem haragszik.
Leugrok, egyenesen elé, majd egy
cuppanós puszit nyomok az anyukám arcára, aki erre csak magához ölel.
Furcsa, hogy le kell hajolnom, hogy
rendesen át tudjam karolni a nyakát, de nem tűnik úgy, mintha ez őt zavarná.
Erős karjaival szorosan fogja a derekam, arcom a hajába temetem, és belélegzem
az illatát. Úgy hiányzott már.
- Szeretlek anya – suttogom a
fülébe, mintha csak egy féltve őrzött titkot osztanék meg vele. Újra gyereknek
érzem magam, mikor biztonságot nyújtó ölelése szorosabb lesz egy pillanatra,
majd hátrébb húzódik.
- Én is, kisfiam – mosolyog rám, tekintetét az enyémbe fúrja, majd büszkén
végigsimít a hajamon, és puszit ad a homlokomra.
Próbálok nem törődni azzal, hogy
lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy meg tudja tenni.
Próbálok nem törődni azzal, ami
egyre jobban szúrja a szemem.
Azzal, hogy felnőttem. Felnőttem, akármennyire is nem akarom elfogadni a tényt.
- Anyu? – kortyolok a bögrémből
egyet, mielőtt megszólalnék. Kíváncsian vezeti rám a tekintetét. – Szerinted mennyi
az esélyem arra, hogy Dena megöl, ha beállítok hozzá?
- Elég sok – húzza el a száját.
Mindig is imádtam, hogy nem kertelt, és kinyilvánította a véleményét,
bármennyire is volt az fájdalmas.
- Aha, pont ez a baj – sütöm le a
tekintetem.
- Hiányzik, igaz? – simítja meg
az alkarom, mire ráemelem fájdalmas tekintetem. Nem kell válaszolnom, hogy
tudja a gondolataim. Sosem kellett.
- Jó, akkor átfogalmazom –
köszörüli meg a torkát, tekintete az asztallapra téved, s kissé megrázza a
fejét, mielőtt feltenné a kérdést. – Miatta jöttél vissza, igaz?
Na, ettől féltem. Nem akartam,
hogy tudomására jusson. Nem akartam megbántani, magam is azzal áltattam, hogy a
család a legfőbb ok, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Kicsit sem, hisz most itt
vagyok, a szívem helyén mégis egy hatalmas lyuk tátong, mert Den haragszik rám.
Tudom, hogy haragszik. Érzem.
- Lényegében – nézek fel félve,
de meglepettségemre egy csepp megbántottságot nem látok az arcán. Megereszt egy
megnyugtató mosolyt, és értetlen tekintetem láttán halkan elneveti magát, ezzel
még inkább összezavarva engem.
- Semmi baj, szívem, nem
haragszom rád. Hogy is tehetném – mosolyától nekem is mosolyogni támad kedvem,
megfogja a kezem, és bátorításképp kissé meg is szorítja. – Csak ne bántsd meg
újból! – sokatmondó tekintettel néz rám, mire alsó ajkam a fogaim közé véve
bólintok.
Nincs szándékomban.
.........................................
Drágáim!
Nem is tudom, hogy kezdjem ezt most, annyira fura minden, még csak az ötödik résznél vagyunk máris 17 (!!) a rendszeresek száma, a megtekintés pedig túllépte a kétezret.
Köszönöm Nektek ezt, és az édes kommenteket, üzeneteket is, hihetetlenek vagytok. <3
Remélem, hogy a fejezet elnyerte a tetszéseteket, a vége a kedvenc jeleneteim közé tartozik, imádtam írni. Ha van kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után, és remélem tudjátok, hogy nagyon szeretlek Titeket.
Ölelés, J.
Jaj, de cuki! Te jó Isten! Nagyon tetszett ez a rész, nagyon jól írsz! Csak így tovább! :) Strange xx
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm, édes vagy. <3
Ölel, J.
Lecsúsztam az első kommentről, de írtam. Olyan cuki. Elég sok, hogy megöli! Ezen elkapott a nevetés, bár nem vagyok tökéletesen. Ilyen a reménytelen szerelem, amikor tudom, hogy nem fogja viszonozni. De mindegy. IMÁDTAAAAAM!!!!!
VálaszTörlésMegan D. <3
Drágám!
TörlésNem baj, hogy nem voltál első, a lényeg az, hogy írtál. Nagyon szépen köszönöm, és örülök, hogy tetszett. <3
Ölel, J.
Szia:)
VálaszTörlésIszonyat aranyosra sikerült ez a rész. Akár egy kisfiú, úgy viselkedett Louis és az anyukája meg eszméletlen egy okos nő, aki tökéletesen ismeri a fiát:)
Csak gratulálni tudok és várom a következő részt, amibe lehetőleg ismét találkoznak és valamilyen irányba elindul a kapcsolatuk!
Szia Drága!
TörlésKöszönöm szépen, én személy szerint imádom Louis édesanyjának karakterét. Igyekszem vele. (:
Ölel, J.
Nagyon cute és jó hogy látszódik a családi szeretet!!Minél hamarabb a kövit!Imádom a történetet.
VálaszTörlésxoLucy
Szia Drága!
TörlésKöszönöm szépen, örülök ha tetszett. Igyekszem. (:
Ölel, J.
Tudod mi teccik? :DDDD H itt biztosak az érzéseikben.. Mármint Lou halványan veszi a jelet, hogy mit érez.. :D Az "...Alive"-ban meg ott szenvednek egymáson.. xDDDD Na pill, mert oda most tettél újjat xD
VálaszTörlésNem olyan nagyon biztos, hogy biztosak. Hisz ezért Bizonytalan az egész címe, semmi sem biztos. :D
TörlésKész vagyok, hogy tényleg mindenhová írsz. :D
Köszönöm. Ma már ötödjére. :D
Xx
:DD lesz még, nyugii :DDD Csak pihentetem a billentyűzetem egy picit, mert anya kitalálta, hogy elrángat valahova. .xDD
TörlésAmúgy az előzőhöz. .:D Szerintem egyszer már mondtad :PP De én még nem szóval. Imádlaaaak :3 (Meg ahogy írsz :P )
Rendben, nekem igazából már az is rengeteget jelent, hogy olvasol.
TörlésHaha, köszönöm. :D