Ötödik - Nincs szándékomban

Furcsa érzés leng körül.

Furcsán elhagyatottnak érzem magam.

Furcsa hiányérzetem támad, egyszerűen csak minden olyan más lesz, mikor Den egy egyszerű „Viszlát Lou” szófordulatot követően kisétál a kapun.

Olyan furcsán normális…

- Máris megyünk? – sétál mellém lassan, kissé lelombozódva Pheobe, mit sem törődve azzal, hogy a másik szöszi vidáman ugrál mellette.

Néha úgy érzem, mintha Daisy lenne a régi énem, Pheobe pedig az új. Ő sokkal könnyebben lehangolódik, és szívesebben marad két lábbal a talajon, fényévekkel nyugodtabb, mint az ikre.

A másik húgom pedig pont az ellenkező véglet. Vidám, az elbűvölő mosoly mindig ott virít az arcán, szinte letörölhetetlen, szemei pedig szüntelenül, élénken csillognak.

Daisy az, aki akkor voltam, mikor Dena is velem volt, Pheobe viszont már az elhagyatott, s kissé komor énemre emlékeztet.

Érdekes dolgok ezek.

- Sajnálom csajok, el kell intézzek valamit, viszont ígérem, holnap újra kijövünk majd – sóhajtok, majd idegesen megvakarom a tarkóm.

Mindketten bólintással jelzik, hogy megértették, majd mellém lépnek, és engem közrefogva csúsztatják feleakkora kezüket az enyémbe, majd édes hármasban kisétálunk, magunk mögött hagyva a játszóteret.

- Az a lány, akivel beszéltél… - meg sem lep, hogy Pheobe felhozza a témát, sőt egyenesen számítottam rá. A szemfülessége sokszor Lottie-éra, a legidősebb húgoméra emlékeztet. Minden egyes apró részletet kiszúrnak, és nem félnek rákérdezni. - Láttam a képét a telefonodban.

- Á, csaknem kutakodtál? – vonom fel szórakozottan a szemöldököm, mire halvány, kislányos arcocskája néhány árnyalattal pirosabb színűre vált. Beletrafáltam.

- Én nem, csak véletlenül…

- Ne ködösíts! – röhögöm el magam, Daisy pedig vádlón néz rá.

- Ne már, hogy kutattál utána, és nem is szóltál – háborodik fel, miközben Pheobe egyre vöröslő fejére mered.

- Fogd már be – sziszegi, mire újra nevetni kezdek.

Most olyan más minden.

Itthon, az ismerős, és olyan rég látott közegben sokkal könnyebb őszintén nevetnem. A családom, és a kedves ismerősök között jóval egyszerűbb a mosoly, már nem kell tettetnem, és szinte nem is értem, miért volt annyira nehéz ezelőtt.

Hisz szó mi szó, Londonban egyre kevesebb volt a szívből jövő vigyor, egyre inkább elnyomottnak éreztem magam. Elnyomottnak, mintha egy másik személy lenne bezárva velem együtt a testembe.

Mintha a híresség, mint egy folyamatosan terjedő vírus egyre több hozzám tartozó tulajdonságot törölne ki.

Mintha a testem csak egy bábu lenne, amit kiállíthatnak a nagyközönség elé, mit sem törődve azzal, hogy nekem mennyire nem fűlik hozzá a fogam. Hogy mennyire gyűlölök vigyorogni, mikor úgy érzem, belül épp rohadok.

Hogy akármennyire is keresem, egyre kevésbé találom azt, aki vagyok.

Nem törődve vele, hogy én ezt nem akarom. Hogy ki akarok törni, csak nincs már hozzá erőm.

Mert az egyetlen erőforrásom az volt, akit hátrahagytam, aki mit sem foglalkozik már velem, s aki réges-rég túllépett rajtam.

Hiába is tagadtam, hiába takargattam, magamnak sem bevallva, legbelül mindig is éreztem, hogy miatta vagyok újra itt.

Hálátlanul hangozhat, de nem a családom a fő ok, akik csábítottak, bár mindenkinek ezt mondtam. Magamnak is ezt hazudtam. Egészen eddig a pillanatig.

Most már tudom, hogy nem, és ehhez csupán csak látnom kellett az arcát, hallanom a hangját, hogy bebizonyosodjon, miatta hagytam ott mindent.

***

- Kérsz teát, Édesem? – hallom meg anyu hangját, mikor belépek a konyhánk boltíves ajtaján, pontosan egy időben azzal, hogy megcsap a semmivel össze nem keverhető illat.

- Milyen kérdés volt ez? – szélesen elmosolyodom, miközben felugrok a konyhapultra, amit ő csak egy rosszalló pillantással nyugtáz.

Figyelmesen nézem végig, ahogy kitölti a halványkék bögrémbe a forrón gőzölgő folyadékot, majd cukor és citrom hozzáadása után leteszi az asztalra a poharakat.

- Na, most már lefelé onnan! – próbál megrovón nézni rám, de a szeme sarkában összefutó apró nevetőráncok láttán rájövök, egyáltalán nem haragszik.

Leugrok, egyenesen elé, majd egy cuppanós puszit nyomok az anyukám arcára, aki erre csak magához ölel.

Furcsa, hogy le kell hajolnom, hogy rendesen át tudjam karolni a nyakát, de nem tűnik úgy, mintha ez őt zavarná. Erős karjaival szorosan fogja a derekam, arcom a hajába temetem, és belélegzem az illatát. Úgy hiányzott már.

- Szeretlek anya – suttogom a fülébe, mintha csak egy féltve őrzött titkot osztanék meg vele. Újra gyereknek érzem magam, mikor biztonságot nyújtó ölelése szorosabb lesz egy pillanatra, majd hátrébb húzódik.

- Én is, kisfiam – mosolyog rám, tekintetét az enyémbe fúrja, majd büszkén végigsimít a hajamon, és puszit ad a homlokomra.

Próbálok nem törődni azzal, hogy lábujjhegyre kellett állnia ahhoz, hogy meg tudja tenni.

Próbálok nem törődni azzal, ami egyre jobban szúrja a szemem.

Azzal, hogy felnőttem. Felnőttem, akármennyire is nem akarom elfogadni a tényt.

- Anyu? – kortyolok a bögrémből egyet, mielőtt megszólalnék. Kíváncsian vezeti rám a tekintetét. – Szerinted mennyi az esélyem arra, hogy Dena megöl, ha beállítok hozzá?

- Elég sok – húzza el a száját. Mindig is imádtam, hogy nem kertelt, és kinyilvánította a véleményét, bármennyire is volt az fájdalmas.

- Aha, pont ez a baj – sütöm le a tekintetem.

- Hiányzik, igaz? – simítja meg az alkarom, mire ráemelem fájdalmas tekintetem. Nem kell válaszolnom, hogy tudja a gondolataim. Sosem kellett.

- Jó, akkor átfogalmazom – köszörüli meg a torkát, tekintete az asztallapra téved, s kissé megrázza a fejét, mielőtt feltenné a kérdést. – Miatta jöttél vissza, igaz?

Na, ettől féltem. Nem akartam, hogy tudomására jusson. Nem akartam megbántani, magam is azzal áltattam, hogy a család a legfőbb ok, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Kicsit sem, hisz most itt vagyok, a szívem helyén mégis egy hatalmas lyuk tátong, mert Den haragszik rám. Tudom, hogy haragszik. Érzem.

- Lényegében – nézek fel félve, de meglepettségemre egy csepp megbántottságot nem látok az arcán. Megereszt egy megnyugtató mosolyt, és értetlen tekintetem láttán halkan elneveti magát, ezzel még inkább összezavarva engem.

- Semmi baj, szívem, nem haragszom rád. Hogy is tehetném – mosolyától nekem is mosolyogni támad kedvem, megfogja a kezem, és bátorításképp kissé meg is szorítja. – Csak ne bántsd meg újból! – sokatmondó tekintettel néz rám, mire alsó ajkam a fogaim közé véve bólintok.

Nincs szándékomban.

.........................................

Drágáim!

 Nem is tudom, hogy kezdjem ezt most, annyira fura minden, még csak az ötödik résznél vagyunk máris 17 (!!) a rendszeresek száma, a megtekintés pedig túllépte a kétezret.

Köszönöm Nektek ezt, és az édes kommenteket, üzeneteket is, hihetetlenek vagytok. <3

Remélem, hogy a fejezet elnyerte a tetszéseteket, a vége a kedvenc jeleneteim közé tartozik, imádtam írni. Ha van kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után, és remélem tudjátok, hogy nagyon szeretlek Titeket.

Ölelés, J.