Hatodik - Arra az esetre

Furcsán mérsékeltnek érzem a mosolyom, miközben belépek a főutca sarkán található apró újságos boltba,

és köszönök Phillips bácsinak.

Ő a munkáltatóm, a főnököm, ha úgy tetszik.

Ősz haja erősen kopaszodik, tökéletes ellentétbe állítva a bajszával, amely ahhoz képest igazán dús. Ráncos arcát a vékony keretes szemüveg mögötti, minduntalan jókedvűen csillogó szeme teszi ezerszer fiatalabbá, és ha nem tudnám, hogy lassan betölti a hatvanhetet, nem tippelném többnek ötvennél.

Mikor belépek, s a fejem felett megcsörren az ajtó nyitódását jelző csengettyű, Phillips bácsi ráérősen felnéz a hetilapjából, és kedvesen rám mosolyog. Hiába próbálom őszintén viszonozni a gesztust, nem igazán érzem úgy, hogy sikerült, és talán ő is kiszúrta tompán csillogó szemeim, de valamiért nem érdekel.

Látott már sokkal rosszabb passzban is.

- Szervusz, Édesem! – úgy tesz, mintha minden normális lenne, mintha nem lennék kissé szétesve, és nem látszana, hogy átforgolódtam az éjszakát. Mintha nem látszana gyűrött arcomon az álmatlanság.

- Jó reggelt! – megemberelem magam, és kis színt erőltetek az arcomra, megkísérelek egy halvány félmosolyt. Úgy látom, értékeli a próbálkozást.

- Na, azt hiszem, akkor átadom a terepet – sóhajt egyet, és ha nem tudnám, hogy ő szinte sosem szomorú, úgy gondolnám, valami nincs rendben. De az nem lehet, ugye?

- Oké… Minden rendben? Kissé sápadtnak tetszik lenni – akárhányszor is kérte már, nem vagyok képes tegezni őt. Nem megy.

- Persze. Azt hiszem – feltűnően bambul kifelé a helység kirakatán keresztül, majd rám néz, és gondterhelten megrázza a fejét. – Na, jó, nem igazán – halk, reményvesztett nevetés hagyja el a száját, ámde a hang egy cseppnyi jókedvet sem tartalmaz.

- Történt valami? – érdeklődöm, megpróbálok minél udvariasabb hangnemet megütni, de túlságosan is átjár az aggodalom ahhoz, hogy figyelni tudjak az illemre.

- Beth kórházba került – motyogja maga elé meredve, a szemeim elkerekednek.

Beth az ő felesége.

Az általa mindennél jobban imádott felesége, még több évtized múltán is.

Egy csodálatos, és kedves asszony, aki tökéletesen kiegészíti az olykor kissé szórakozott Phillips bácsit.

Miért? – szeretném kérdezni, de a szó a torkomon akad.

Csak bámulunk tovább, ő maga elé, s néha tekintete az üvegablakon túlra néz, míg én kissé ráncos, most mégis évtizedekkel öregebbnek tetsző arcvonásait kémlelem.

- Na, nem untatlak tovább, Kedvesem. Majd zárj be! Lehet, ma már nem nézek be… - áll fel, miközben végigsimít kissé meggyűrődött nadrágján, és mosolyogva elköszön, de most már érzem, hogy a gesztus kissé hamiskás.

- Visztát! – suttogom, miután becsapódik az ajtó, tudván, úgysem hallja meg.

Végül aztán mégsem tudtam meg, miért…

***

A percek csigalassúan telnek egyedül, miközben a tökéletes csendbe csak a falióra monoton ketyegése rondít bele.

Tik, tak.

Ujjaimmal dobolok az asztal fa burkolatán, miközben a másodperceket számolom.

Tik, tak.

Hátradőlök a székben, a szám belső felét harapdálva pillantok körbe.

Tik, tak.

Úgy érzem, az idegeim már pattanásig feszülnek, még egy tik-tak, és az agyam önerőből kiszakítja a fejem. A fájdalom szinte elviselhetetlen.

Hogy oldjam az idegeimben tomboló görcsöket, sóhajtva leemelek egy újságot, a mögöttem lévő állványról, és felcsapom az első oldalon.

„Louis Tomlinson végleg otthagyja Londont?” – hirdeti a vastagon szedett cím, egyenest a cikk legtetején, az újság bal oldalán apró kép található a kissé mérges arckifejezésű Lou-ról.

Nincs szándékomban elolvasni, azzal a lendülettel, ahogy kinyitottam, csukom is vissza, és egy másik után nyúlok, remélve, hogy abban találok valami olyat, ami elvonja róla a figyelmem.

„A méltán híres tinibanda legidősebb tagja…” – Nem méltóztatom tovább olvasni a szalagcímet, az asztalra helyezem a szennylapot, és fogom a következőt.

„Újra Doncaster-ben a fiatal énekes” – Kissé pech-es vagyok, nemde?

Felfogni képtelenség, mégis hány darabszámban vesz körbe épp a fiú, aki elől menekülni próbálok.

Aki miatt ébren töltöttem az éjszakát, s aki újra kissé romba döntött. Igyekszem visszatalálni a hétköznapokba, de nem tudok napirendre térni a miatt, amit megbolygatott bennem.

Ha csak rá gondolok, eláll a lélegzetem, a hiányérzet szinte szétmar belülről, és a tudat, hogy a hajdani legjobb barátom szinte karnyújtásnyira van tőlem, felidegesít.

Felidegesít, mert már nem kéne, hogy érdekeljen.

Nem kéne már testvéremként szeretnem több év múltán is.

Nem kéne.

Nincs kedvem látni őt, és a feltűnő, színlelt mosolyát, amit a paparazziknak mutat.

Nincs kedvem látni, ahogy integet a rajongóknak.

Önző mód nincs kedvem látni éneklés közben, mert tudom, ez az, ami elválasztotta tőlem.

Nem akarom látni őt, ki akarom törölni a pár nappal ezelőtti találkozást. Ki akarom őt törölni.

Nem jó másra, mint felszakítani a már réges-rég behegedt sebeim. A sebeket, melyeket ő ejtett rajtam.

Szaggatottan veszem a levegőt, és hálát adok az égnek, amiért senki nem teszi be a lábát a sarki kisboltba.

Képtelen vagyok abbahagyni az újságok olvasását, mazochista módra bámulom az üres sorokat, az üres mosolyokkal, melyek visszatekintenek rám a buta napilapok címoldaláról.

Körülöttem az asztalon színes papírok tömkelege, mégis újabbakat kapok a kezembe, és már meg sem lepődöm a cikkek láttán, melyeket nevetségesnél nevetségesebb címekre kereszteltek el.

Nevetséges, mégis képtelen vagyok szórakozni rajtuk.

Szorosan lehunyom a szemeim, íriszeim könnyfátyol borítja. Gyenge vagyok.

Az ajkam megremeg, mire keményen beleharapok. A vér undorító íze terjed a számban.

Újabb szaggatott sóhaj szökik fel a torkomból, Isten se tudja, hányadik már, pedig alig egy óra telt el csupán.

Nem engedem kitörni a könnyeket, nem sírok többé miatta.

A kezem segítségével megtörlöm az arcom, ami most az egyszer nem könnyektől nedves, és a mozdulatot is már csak megszokásból teszem.

Mondd, csak, hogy képzelted?

A tekintetem megakad egy talán véletlenül elkapott, őszintének tűnő mosolyon, a szemei összeszűkülnek, vele együtt nevetnek.

Tudtad tán, hogy ez lesz?

Fagyos mosolyra húzódnak kiszáradt ajkaim, a nyelvem segítségével megnedvesítem, miközben a vádlón csengő gondolatok ellepik az agyam összes zugát.

Tudtad tán, hogy mennyire fájt?

Tudtad tán, hogy hiányzol?

Tudtad, hogy mindent miattad teszek?

Érzed már, hogy mindez miattad történt?

Louis…

Vajon tudtad, mit indítasz el bennem?

Vajon fogalmad sem volt?

Tudtad tán, hogy mi megy majd végbe bennem a tetteid hatására?

És vajon tudtad, hogy még mindig tartogatok egy kis szeretet, csak neked?

Ezért jöttél oda, igaz? Hisz sejtetted. Mindig sejtetted.

Tudtad, hogy akárhányszor elhagyhatsz, ha visszatérsz, én tárt karokkal várlak majd.

Tudtad, hogy hozzám visszajöhetsz.

Tudtad, hogy megtartom ezt, arra az esetre, ha meggondolnád magad. Arra az esetre, ha nem találod meg ott, amit kerestél.

Arra az esetre, ha hiányozna, mindaz, amit együtt éltünk át.  Arra az esetre, ha újra haza akarsz térni.

Tudtad, hogy itt leszek.

Itt leszek, arra az esetre, ha a tükörbe nézve hiányolod magad körül az ölelésem.

Talán arra az esetre, ha úgy érzed, újra tudsz majd szeretni engem. Ha úgy érzed, képes vagy visszatérni hozzám.

Tudtad, hogy itt leszek, s várlak majd. Arra az esetre…

..........................................

Drágaságok!

Valamiért elég sokat jelent nekem ez a rész, pedig nem történik benne sok minden sőt, semmi, és leginkább csak olyan átvezető jellegű, én mégis imádtam írni. Lehet, hogy csak azért, mert mostanában rengeteget hallgatom a Demi albumot, és a fejezet is az In Case ezeregyedszeri hallgatása közben íródott... Nem tudom.

Mindenesetre én szeretem, és remélem, hogy Nektek is legalább negyedannyira tetszett, mint nekem. Haha.

Ha van hozzá kedvetek, írjátok meg a véleményeteket, most már névtelenül, és kódírás nélkül is lehetséges, szóval hajrá, nem fogom megtudni, hogy ki volt. :D

Csontropogtató ölelés mindenkinek,

J. xx

P.S. Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat, valamint a díjakat is, imádlak titeket. <3