Furcsán mérsékeltnek érzem a
mosolyom, miközben belépek a főutca sarkán található apró újságos boltba,
és
köszönök Phillips bácsinak.
Ő a munkáltatóm, a főnököm, ha
úgy tetszik.
Ősz haja erősen kopaszodik,
tökéletes ellentétbe állítva a bajszával, amely ahhoz képest igazán dús. Ráncos
arcát a vékony keretes szemüveg mögötti, minduntalan jókedvűen csillogó szeme
teszi ezerszer fiatalabbá, és ha nem tudnám, hogy lassan betölti a hatvanhetet,
nem tippelném többnek ötvennél.
Mikor belépek, s a fejem felett
megcsörren az ajtó nyitódását jelző csengettyű, Phillips bácsi ráérősen felnéz
a hetilapjából, és kedvesen rám mosolyog. Hiába próbálom őszintén viszonozni a
gesztust, nem igazán érzem úgy, hogy sikerült, és talán ő is kiszúrta tompán
csillogó szemeim, de valamiért nem érdekel.
Látott már sokkal rosszabb
passzban is.
- Szervusz, Édesem! – úgy tesz,
mintha minden normális lenne, mintha nem lennék kissé szétesve, és nem
látszana, hogy átforgolódtam az éjszakát. Mintha nem látszana gyűrött arcomon
az álmatlanság.
- Jó reggelt! – megemberelem
magam, és kis színt erőltetek az arcomra, megkísérelek egy halvány félmosolyt.
Úgy látom, értékeli a próbálkozást.
- Na, azt hiszem, akkor átadom a
terepet – sóhajt egyet, és ha nem tudnám, hogy ő szinte sosem szomorú, úgy gondolnám,
valami nincs rendben. De az nem lehet, ugye?
- Oké… Minden rendben? Kissé
sápadtnak tetszik lenni – akárhányszor is kérte már, nem vagyok képes tegezni
őt. Nem megy.
- Persze. Azt hiszem – feltűnően
bambul kifelé a helység kirakatán keresztül, majd rám néz, és gondterhelten
megrázza a fejét. – Na, jó, nem igazán – halk, reményvesztett nevetés hagyja el
a száját, ámde a hang egy cseppnyi jókedvet sem tartalmaz.
- Történt valami? – érdeklődöm,
megpróbálok minél udvariasabb hangnemet megütni, de túlságosan is átjár az
aggodalom ahhoz, hogy figyelni tudjak az illemre.
- Beth kórházba került – motyogja
maga elé meredve, a szemeim elkerekednek.
Beth az ő felesége.
Az általa mindennél jobban
imádott felesége, még több évtized múltán is.
Egy csodálatos, és kedves
asszony, aki tökéletesen kiegészíti az olykor kissé szórakozott Phillips
bácsit.
Miért? – szeretném kérdezni, de a szó a torkomon akad.
Csak bámulunk tovább, ő maga elé,
s néha tekintete az üvegablakon túlra néz, míg én kissé ráncos, most mégis évtizedekkel
öregebbnek tetsző arcvonásait kémlelem.
- Na, nem untatlak tovább,
Kedvesem. Majd zárj be! Lehet, ma már nem nézek be… - áll fel, miközben
végigsimít kissé meggyűrődött nadrágján, és mosolyogva elköszön, de most már
érzem, hogy a gesztus kissé hamiskás.
- Visztát! – suttogom, miután
becsapódik az ajtó, tudván, úgysem hallja meg.
Végül aztán mégsem tudtam meg, miért…
***
A percek csigalassúan telnek
egyedül, miközben a tökéletes csendbe csak a falióra monoton ketyegése rondít
bele.
Tik, tak.
Ujjaimmal dobolok az asztal fa
burkolatán, miközben a másodperceket számolom.
Tik, tak.
Hátradőlök a székben, a szám
belső felét harapdálva pillantok körbe.
Tik, tak.
Úgy érzem, az idegeim már
pattanásig feszülnek, még egy tik-tak, és az agyam önerőből kiszakítja a fejem.
A fájdalom szinte elviselhetetlen.
Hogy oldjam az idegeimben tomboló
görcsöket, sóhajtva leemelek egy újságot, a mögöttem lévő állványról, és
felcsapom az első oldalon.
„Louis Tomlinson végleg otthagyja Londont?” – hirdeti a vastagon szedett
cím, egyenest a cikk legtetején, az újság bal oldalán apró kép található a
kissé mérges arckifejezésű Lou-ról.
Nincs szándékomban elolvasni,
azzal a lendülettel, ahogy kinyitottam, csukom is vissza, és egy másik után
nyúlok, remélve, hogy abban találok valami olyat, ami elvonja róla a figyelmem.
„A méltán híres tinibanda legidősebb tagja…” – Nem méltóztatom
tovább olvasni a szalagcímet, az asztalra helyezem a szennylapot, és fogom a
következőt.
„Újra Doncaster-ben a fiatal énekes” – Kissé pech-es vagyok, nemde?
Felfogni képtelenség, mégis hány
darabszámban vesz körbe épp a fiú, aki elől menekülni próbálok.
Aki miatt ébren töltöttem az
éjszakát, s aki újra kissé romba döntött. Igyekszem visszatalálni a
hétköznapokba, de nem tudok napirendre térni a miatt, amit megbolygatott
bennem.
Ha csak rá gondolok, eláll a
lélegzetem, a hiányérzet szinte szétmar belülről, és a tudat, hogy a hajdani
legjobb barátom szinte karnyújtásnyira van tőlem, felidegesít.
Felidegesít, mert már nem kéne,
hogy érdekeljen.
Nem kéne már testvéremként
szeretnem több év múltán is.
Nem kéne.
Nincs kedvem látni őt, és a
feltűnő, színlelt mosolyát, amit a paparazziknak mutat.
Nincs kedvem látni, ahogy integet
a rajongóknak.
Önző mód nincs kedvem látni
éneklés közben, mert tudom, ez az, ami elválasztotta tőlem.
Nem akarom látni őt, ki akarom
törölni a pár nappal ezelőtti találkozást. Ki
akarom őt törölni.
Nem jó másra, mint felszakítani a
már réges-rég behegedt sebeim. A sebeket, melyeket ő ejtett rajtam.
Szaggatottan veszem a levegőt, és
hálát adok az égnek, amiért senki nem teszi be a lábát a sarki kisboltba.
Képtelen vagyok abbahagyni az
újságok olvasását, mazochista módra bámulom az üres sorokat, az üres
mosolyokkal, melyek visszatekintenek rám a buta napilapok címoldaláról.
Körülöttem az asztalon színes
papírok tömkelege, mégis újabbakat kapok a kezembe, és már meg sem lepődöm a
cikkek láttán, melyeket nevetségesnél nevetségesebb címekre kereszteltek el.
Nevetséges, mégis képtelen vagyok
szórakozni rajtuk.
Szorosan lehunyom a szemeim,
íriszeim könnyfátyol borítja. Gyenge
vagyok.
Az ajkam megremeg, mire keményen
beleharapok. A vér undorító íze terjed a számban.
Újabb szaggatott sóhaj szökik fel
a torkomból, Isten se tudja, hányadik már, pedig alig egy óra telt el csupán.
Nem engedem kitörni a könnyeket,
nem sírok többé miatta.
A kezem segítségével megtörlöm az
arcom, ami most az egyszer nem könnyektől nedves, és a mozdulatot is már csak
megszokásból teszem.
Mondd, csak, hogy képzelted?
A tekintetem megakad egy talán
véletlenül elkapott, őszintének tűnő mosolyon, a szemei összeszűkülnek, vele
együtt nevetnek.
Tudtad tán, hogy ez lesz?
Fagyos mosolyra húzódnak
kiszáradt ajkaim, a nyelvem segítségével megnedvesítem, miközben a vádlón
csengő gondolatok ellepik az agyam összes zugát.
Tudtad tán, hogy mennyire fájt?
Tudtad tán, hogy hiányzol?
Tudtad, hogy mindent miattad teszek?
Érzed már, hogy mindez miattad történt?
Louis…
Vajon tudtad, mit indítasz el bennem?
Vajon fogalmad sem volt?
Tudtad tán, hogy mi megy majd végbe bennem a tetteid hatására?
És vajon tudtad, hogy még mindig tartogatok egy kis szeretet, csak
neked?
Ezért jöttél oda, igaz? Hisz sejtetted. Mindig sejtetted.
Tudtad, hogy akárhányszor elhagyhatsz, ha visszatérsz, én tárt karokkal
várlak majd.
Tudtad, hogy hozzám visszajöhetsz.
Tudtad, hogy megtartom ezt, arra az esetre, ha meggondolnád magad. Arra
az esetre, ha nem találod meg ott, amit kerestél.
Arra az esetre, ha hiányozna, mindaz, amit együtt éltünk át. Arra az esetre, ha újra haza akarsz térni.
Tudtad, hogy itt leszek.
Itt leszek, arra az esetre, ha a tükörbe nézve hiányolod magad körül az
ölelésem.
Talán arra az esetre, ha úgy érzed, újra tudsz majd szeretni engem. Ha
úgy érzed, képes vagy visszatérni hozzám.
Tudtad, hogy itt leszek, s várlak majd. Arra az esetre…
..........................................
Drágaságok!
Valamiért elég sokat jelent nekem ez a rész, pedig nem történik benne sok minden sőt, semmi, és leginkább csak olyan átvezető jellegű, én mégis imádtam írni. Lehet, hogy csak azért, mert mostanában rengeteget hallgatom a Demi albumot, és a fejezet is az In Case ezeregyedszeri hallgatása közben íródott... Nem tudom.
Mindenesetre én szeretem, és remélem, hogy Nektek is legalább negyedannyira tetszett, mint nekem. Haha.
Ha van hozzá kedvetek, írjátok meg a véleményeteket, most már névtelenül, és kódírás nélkül is lehetséges, szóval hajrá, nem fogom megtudni, hogy ki volt. :D
Csontropogtató ölelés mindenkinek,
J. xx
P.S. Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, pipákat, valamint a díjakat is, imádlak titeket. <3
Drágaságom!
VálaszTörlésOké, elhatároztam hogy mostantól írok neked, vagyis ezelőtt is írtam volna, csak köztudott hogy nem vagyok igazán jó a komment írásba, olyankor egy ép mondatot sem tudok összehozni :D
Szóval kezdeném ott, hogy ez a 2. Louis Tomlinson történet amit én életemben olvasok és meg kell mondjam hogy nem csalódtam. Tudtam hogy nem fogok csalódni benned, mikor megnyitottad a történetet és kértem tőled cserét. Komolyan lenyűgöztél és már csak annyit tudok írni, hogy kíváncsivá teszel a történettel kapcsolatosan. Várom hogy mit hozol ki belőle a folytatásban :3
Sokszor ölel,
Ever ♥♥
UI: Nézd el a hibákat :$
Szia Drágám!
TörlésHúha, köszönöm szépen, el sem hiszed, mennyire jó ilyesmit olvasnom pont Tőled. Totál megtisztelő, vagy nem is tudom. :D
Remélem, hogy a későbbiekben sem fogsz csalódni, és igyekszem majd.
Ölel,
J. <3
Meg akarom tudni a folytatást!!!!Nagyon jó lett...Olyan jó volt megtudni hogy mennyi és milyen fajta kérdések dúlnak benne és kíváncsivá tett hogy mikor kap mindre választ.
VálaszTörlésxoLucy
Szia Drága!
TörlésKöszönöm szépen, és ígérem, hamarosan választ kapsz mindenre. (:
Ölel, J. <3
Jaj de imádom, mint mindet. Fuuu te lyány előjött a széköly belőlem. :D Bolond vagyok, az is maradok. De nagyon-nagyon tetszett.
VálaszTörlésNagyölelééés: Megan
Székelyként is imádlak. :DD
TörlésKöszönöm szépen.
Ölel, J. <3
:D Hátöö..
VálaszTörlés...
... nemtudom..
..
... kicsit.. fura..
...
..
Elnehidd te!!! Imádooom :DDD Igaz, hogy pontosabb dolog nem történik benne, de elérted, hogy kiváncsi vok, mi történt Beth-szel, meg úgy amúgy, hogy mi lesz máár.. xDDD :3
Köszönöm. Imádás. <33
TörlésXx