Negyedik - Szeressen úgy

Odajött hozzám, beszélt velem, mégis felfoghatatlan számomra, hogy itt van, s hogy újra életnagyságban látom.

Cseverészni kezdett, mintha mi sem történt volna, én viszont feszengtem. Képtelen voltam olyan lazán beszélni vele, ahogy azelőtt, hisz a tüske, ami azóta bennem van, ellehetetleníti számomra a lazaságot.

Mit tüske? Minimum egy tőr – ellenkezik az agyam reálisabb fele, de leintem.

Képtelen voltam úgy viselkedni, képtelen voltam ránézni, inkább a kislányomat bámultam, mert féltem, ha sokáig figyelem Louis-t, kitör belőlem minden ott, a játszótér közepén.

Ott, a gyerekek között leordítottam volna azt a precízen beállított, direkt, divatosan kócos haját a feje tetejéről, hozzávágtam volna minden sérelmem, és zokogva hulltam volna térdre előtte könyörögve azért, hogy jöjjön vissza és szeressen úgy újra, ahogy rég.

Könyörögtem volna az égnek, hogy forgassa vissza az időt, s önző módon követeltem volna, hogy jöjjön vissza.

Hogy bár ne lenne most sikeres énekes, bár ne kéne minden egyes nap az arcával találkoznom az újságos boltban, ami nem mellesleg a munkahelyem, így akarva sem tudnék menekülni Lou arcképe elől.

Bár ne ment volna el, bárcsak nem hagyott volna itt, és tűnt volna el az életemből.

Eltűnt, majd pofátlanul visszatért egyik pillanatról a másikra. Belépett a játszótér kovácsoltvas kapuján, és megfagyott körülöttem a levegő.

Képtelen voltam nem rá nézni, képtelen vagyok betelni a látvánnyal.

Pofátlanul itt termett, pofátlanul odajött, pofátlanul mellém ült. Majd végül pofátlan módon kiszedte belőlem a múltam egy cafatkáját.

Pofátlanul kérdezősködött, kicsalta tőlem a válaszokat, hisz csupán a tudat, hogy mellettem van befagyasztotta a gondolataim óceánját, s a válaszok készségesen csúsztak felé a tükörsima jégen.

Pofátlanul megkérdezte, hogy miért nem ölelem meg, majd pofátlanul hozzám vágta, hogy csak menekülök.

Nem tudom, miért hiszi azt, hogy van joga ilyet mondani, hisz négy éve felém sem néz, és akkor még én vagyok az, aki menekül? Ugyan Lou, hagyjuk már!

Felkavar a jelenléte, mégis igyekszem nem kimutatni, és úgy gondolom, néhány aprócska botlástól eltekintve sikerül is. Egyenesen nézek magam elé, próbálok érdektelennek, elérhetetlennek mutatkozni, bár tisztában vagyok vele, hogy előtte nem vagyok képes sokáig húzni, túl nagy a kísértés, hogy a nyakába boruljak, így mikor már nem bírom tovább a szorongató érzést, ami a közelében a hatalmába kerít, felpattanok, és intek Megan-nek, hogy indulunk.

Fáj, úgy érzem, valami kettészakad bennem, mikor elfordulok tőle, érzem, ahogy a tekintete a hátamba fúródik, de nem nézek rá.

Megint csak elfordulok, nehogy a tekintete felszakítson egy régen behegedt sebet.

Nem akarom, hogy fájjon. Hogy újra fájjon.

Talán igaza volt, és menekülök. De nem előle, sokkal inkább a kínzó fájdalom elől, amit okoz.

***

Ellentétek.

Ez az egyetlen szó jellemzi most leginkább a hangulatom, a gondolataim összecsapnak a fejem felett, akár viharban a tenger hullámai, és ezt csakis Ő okozta.

Feltűnt, hogy mindenért Őt hibáztatom? Aha, nekem is, de nincs szándékomban, hogy tegyek ellene.

Néz. Még mindig néz.

- Gyerünk, Meg – szólítom meg a pici lányt, de nem figyel rám, túlságosan leköti a csillogó szemű srác akit a padon hagytam. Megan halál nyugodtan odasétál hozzá, majd mindenféle feszengés nélkül csevegni kezd vele. Vissza kell préseljek magamba egy mosolyt, nehogy eláruljam, mire gondolok épp.

Hogy Louis vonzereje cseppet sem csökkent, és még mindig olyan jó a beszélőkéje, mint régen volt. Valamiféle űrt érzek a gyomromban, magam sem értem mitől, nem hallom, miről beszélgetnek, Lou hirtelen rám kapja a tekintetét, pillantásának nyoma beleég az enyémbe, nem tudom elfordítani a fejem. Olyan érzés ez, mint mikor lenyomják a távirányítón a Pause gombot, a világ megáll, csak én létezek, ő, és az a láthatatlan kapocs köztünk, ami bár a külön töltött idő alatt jócskán elvékonyodott, viszont a kötelék erőssége változatlan.

Az iránta érzett szeretetem változatlan.

Bármennyire is megbántott, bármennyire is magamra hagyott, és bármennyire is nem hiányoztam neki, attól még ő a legjobb barátom, együtt nőttünk fel, és ez olyan dolog köztünk, ami sosem szűnik meg.

Ez a felfoghatatlan erejű kötődés, amit ő egy jobb élet reményében egyszerűen elhajított magától.

Nem hibáztatom, még csak haragot sem ébreszt bennem a tény, hisz neki most jobb, látom a szeme csillogásában, hogy boldog, és tudom, hogy mindig is erre vágyott.

Már egészen kis korában hangoztatta, hogy ő márpedig híres lesz. Őt ismerni és szeretni fogják. Hogy Ő valaha nagy dolgokat fog véghezvinni. Rengetegszer mondta nekem, én pedig sosem kételkedtem.

Hittem benne, és támogattam, most pedig az álmait éli.

És talán pont ez az oka, hogy egy szemernyi gyűlölet sincs bennem iránta.

Talán büszkének kéne legyek rá, ezt viszont elnyomja a hiányérzet, és az a hajthatatlan önzőségem, amit csak Louis képes felkelteni bennem.

Míg ezt mérlegelem magamban, ő elkapja rólam a tekintetét, majd megsimítja Megan szöszke haját, és feláll a padról.

Csak nézem, ahogy kiegyenesedik, megmozgatja a vállait, és azon az általam valaha imádott hangján odakiált a húgainak.

- Daisy, szedjétek össze magatokat – szavaiból, és a mosolyból, melyet akkor látni, ha a két kislányra pillant, tisztán érződik a testvéri szeretet. Gyorsan elnyomom a szívemben hirtelen fellobbanó irigységet. Nem lehetek féltékeny két hatévesre, ez már beteges.

- Den, hová mentek? – kérdezi, mikor a kezem nyújtom a Meg-nek, ő pedig boldogan fogadja el azt.

- Haza – közlöm, egy értetlen szemöldökráncolás kíséretében. Mégis hova máshova mehetnék?

- Nem vársz meg? – nem tudom hova tenni a hangjából kicsengő szomorúságot, nevetséges módon elégedettséget ébreszt bennem.

- Viszlát, Lou! – mosolyodom el kissé hamisan, majd egy béna intést követően megfordulok, és mit sem törődve a hátamba fúródó tekintetével, kiterelgetem játszótér kapuján a kislányom.

....................................................

Sziasztok Drágáim!

Elérkezett ez a vasárnap is, itt vagyok a résszel, ami különösképp fontos számomra, bár meg nem tudnám mondani, miért.

Egyszerűen csak élveztem az írását, Dena szemszöge egy árnyalattal mindig szomorkásabb, talán csak a múltja miatt is.

Igazán remélem, hogy tetszett Nektek, és ha úgy érzitek, hagyjatok nyomot magatok után! :)

Valamit Zoé drága jóvoltából bekerültem mégegy design-blog szerkesztőségébe. 

Benézni, és feliratkozni ér, egyikünk sem haragszik meg érte. :D

 Shooting star hunters

Nagy ölelés mindenkinek, és köszönöm a feliratkozókat, megtekintéseket, hihetetlenek vagytok. <3

J. xx