Itthon vagyok.
Tekintetem végigvezetem az
ismerős tölgyfákon, és a mászókán, ami – bár már felújítva – még mindig
ugyanazon a helyen, ugyanúgy áll, ahogyan több évvel ezelőtt itt hagytam.
Képtelen vagyok nem elmosolyodni a boldog, futkározó gyerekek látványára, és a
nevetés hallatára, ami betölti az egész játszóteret.
Olyan boldog itt minden, mintha
csak megállt volna az idő, és az emberek nem vennének tudomást arról a sok
szörnyűségről, ami a világban történik. Mintha ez az aprócska város egy
buborékban lenne, elzárva minden rossztól.
A húgaimat nézem, ahogy
szaladgálnak össze vissza, egyik hintától a másikig, majd Pheobe felül az
egyikre, Daisy pedig meglöki. Büszke mosolyt villantok, hisz csak az én tesóim
lökik egymást a hintában, a többi gyerek leginkább vitázik azon, hogy kié
legyen az utolsó.
Akaratosak, és önzőek, a két
kislány mégis boldogan játszik együtt, és egyik sem érzi kevesebbnek magát
attól, ha segít a másiknak.
Az én húgaim.
Kiszúrok egy kislányt a csúszda
tetején, vadul integet lefelé, önkéntelenül is követem a tekintetét, amíg észre
nem veszem a padon ülő szinte már felnőtt nőt.
Máskor talán el is siklanék felette, viszont a kísértetiesen ismerős szőke
tincsek arra késztetnek, hogy ne nézelődjek tovább. Nem bírom elkapni róla a
tekintetem, ő pedig valószínűleg észreveszi, hogy valaki nézi, hisz még mindig
mosollyal az ajkain fordul körbe.
Nézem, ahogy szórakozottan
végigvezeti rajtam a tekintetét, mintha csak egy ismeretlen srác lennék
számára, majd mikor az arcomhoz ér, ajkai meglepetten nyílnak szét, szemei
elkerekednek, mosolya semmivé lesz.
Több éve nem láttam már, bár én
rengetegszer hívtam, a száma megváltozott, és nem tudtam elérni. Ritkán voltam
itthon, akkor pedig időm nagyrészt a családommal töltöttem, bár minden egyes
nap az eszembe jutott. El akartam menni hozzá, fel akartam keresni, mégsem tettem
soha, hisz úgy gondoltam, ha ő nem keres, s nem ad magáról semmiféle életjelet,
én sem teszem.
Túl makacs voltam, most már
tudom, viszont a véleményem még mindig nem változott. Legalább egy SMS-t
küldhetett volna, hogy nem kíváncsi rám többé, és akkor most nem emészteném
magam amiatt, hogy minden az én hibám.
Talán percekig csak bámulunk
egymás szemébe, elrévedő tekintete arra enged következtetni, hogy gondolatban
valahol teljesen máshol jár épp, talán egy régi emlékképet idéz fel.
Vádlón csillogó szemei láttán úgy
ítélem meg, hogy egy számára kevésbé kedves emlékkép lehetett az.
Nagy levegőt veszek, lábaim
szinte maguktól indulnak meg felé, majd megállok a pad mellett, ahol épp ül.
- Leülhetek? – halkan kérdezem,
és csupán azért, mert más nem jön ki a torkomon.
- Nyugodtan – tekintetét zavartan
kapja el az arcomról, figyelmével újból az előbb már említett aprócska lányt
tünteti ki.
- A testvéred? – a csend már
szinte gyilkos, muszáj vagyok megszólalni, hisz úgy érzem, nem bírom tovább.
- Nem – futólag rám pillant, majd
újra vissza a térre. Érdektelensége felidegesít, kétségbeesetten ki akarok
szedni belőle valamiféle érzelmet. Tudom, hogy ez szinte reménytelen feladat,
de a kihívás csak még inkább arra késztet, próbálkozzak tovább.
- Netán bébiszitterkedsz? –
elképzelhető, hogy pofátlan vagyok, viszont most a legkevésbé sem érdekel.
- A kislányom, Lou – meglepetten vonom
fel a szemöldököm, a hangja olyan lágy, és szinte levegőt sem kapok attól,
ahogyan kiejti a nevem.
Mindig is így mondta, viszont már
évek óta nem hallottam ezt a hangot. A gyönyörű hangot, ami a nevem suttogja.
Túl sokáig elemezgetem a hangját,
szavainak jelentése túlságosan későn jut el a tudatomig, a szemöldököm – már,
ha ez egyáltalán lehetséges – még feljebb szalad.
- Akkor férjnél vagy – közlöm magától
értetődően, mintha csak arról csevegnék, hogy holnapra esőt ígértek.
- Nem – kijelentése meglep, hisz
véleményem szerint, ha már csinálok a csajomnak egy gyereket, teljesen
egyértelmű, hogy el is veszem. Nem?
- Akkor a barátod nem lehet túl…
- Barátom sincsen, Louis. Nem is
tud róla – az utolsó mondatot csupán suttogja, és én sem tudom biztosan, hogy
valójában ő mondta, vagy csak a szél játszik velem.
- Ó – értelmes vagy, Tomlinson,
gratulálok. – Amúgy, Dena!
Megszólításomra felém kapja
fejét, s gyönyörű zöld szemeit az enyémekbe mélyeszti. Tekintete átható, és úgy
érzem, egyenesen a vesémbe lát, hogy tudja miért jöttem el, miért hagytam ott
Londont, és miért vagyok az, aki.
Úgy érzem, tudja, mi zajlik
bennem, és, hogy mennyire hiányzik nekem.
Úgy érzem, tud a démonaimról, tud
mindenről, holott nem, s valószínűleg fogalma sincs minderről, mert a következő
pillanatban tekintete újra felszínessé válik. Újra bezárkózik, szeme zöldje
tompán csillog.
Én pedig szabályosan elfelejtem,
hogy mit is akartam mondani, így az első dolog csúszik ki a számon, ami eszembe
jut:
- Meg sem ölelsz? – pár pillanatig
csak megilletődötten tátog, ami alatt rájövök, hogy ezt talán nem kellett
volna, de már késő.
- Mégis mit vársz? – keményedik meg
a hangja, majd felpattan mellőlem a padról, és int a kislányának, miközben egy árnyalattal hangosabban odakiált neki. –
Megan, indulás.
Mindig is jól bánt a gyerekekkel,
mégis meglepődöm azon, hogy a maximum négy éves apróság egyetlen rossz szó
nélkül csúszik le utoljára a csúszdán, majd boldogan szalad oda hozzá.
Észreveszi, hogy még mindig őket
nézem, és valószínűleg látta, hogy Denával beszélgettem, mert megszólít.
- Szia! – hangja édes, és talán
még vékonyabb, mint a húgaimé, vakítóan kék, naiv szemeivel az arcom fürkészi.
- Szia! – könyököm a térdemre
támasztom ültömben, kissé lejjebb hajolok, s úgy mosolygok rá. Így pont egy
magasságban vagyunk.
- Te ki vagy? – hullámos,
tejszőke haja a vállánál is lentebb ér, emlékszem, hogy Den haja is hasonló
volt kiskorában.
- A nevem Louis, és a tiéd?
- Megan Diamond – szóval a srác
még csak a nevére sem tudta venni, vonom le a következtetést, hisz a „Diamond” Den
vezetékneve.
Denáé, és a kislányáé, a pasiról
viszont nem tudok semmit, emiatt pedig néma ígéretet teszek, hogy kiderítem.
Kiderítem, mi történt a múltban,
hogy mi történt a lánnyal, aki régen olyan aranyos volt. Aki régen a legjobb
barátom volt. És kiderítem, hogy mégis
hogyan vált ez a lány ilyenné.
- Bocs Lou, de nekünk most menni
kell – néz rám látszólag bocsánatkérően Dena, de ismerem már annyira, hogy
érezzem hangjában a gúny apró szikráját.
- Nem kell menned, csupán menekülsz – arcom rezzenéstelen, hangom
egyenes, miközben kertelés nélkül nézek a szemébe.
- Most idéztél, igaz? – nevet fel,
a hangban viszont egy cseppnyi jókedv sincs.
Igen, idéztem. Ő mondta ezt
nekem, mikor letettem a telefont. Ezt mondta utoljára, mikor rácsaptam a
mobilt. Röstellem, és, ha tehetném, ha visszaforgathatnám az időt, meg nem
történté varázsolnám azt a beszélgetést, viszont sajnos képtelen vagyok rá.
Elcsesztem, rossz napom volt, és
utána már hiába próbáltam hívni, kinyomott, az üzeneteimre nem válaszolt, s ha
jól sejtem, olvasás nélkül a lomtárban végezte mind.
Teljesen elzárkózott, és búcsú
nélkül eltűnt az életemből, most pedig küzdhetek azért, hogy visszahozzam őt.
És, bár igen kevés dologban
vagyok már biztos, azt bárkinek bárhol megígérhetem, hogy küzdeni fogok érte.
Az utolsó lélegzetvételemig
küzdök majd, ha úgy kívánja a szükség.
...................................................
Drágáim!
Ez a rész most léggé szedett-vedett, sajnálom csupán mostanában úgy érzem, nem igazán vagyok a toppon, nyakamon az iskola, a tanulás, meg úgy minden, és az esetek többségében inkább csak bámulok kifele a fejemből, mintsem bármi értelmeset csinálnék. :D
Nos, nagyon köszönök mindent Nektek, mivel még csak a harmadik fejezetnél tartunk, mégis tizenegy (!!) rendszeresem van, és több mint 1000 megtekintés, azta'!
Tényleg, iszonyatosan hálás vagyok, nem is tudom, mi lenne velem Nélkületek. <3
Ölelek mindenkit,
J. xx
És végre, erre vártam a héten. Valami eszméletlen az, ahogy írsz. Nem tudok többet mondani.
VálaszTörlésPuszil: Megan
Ez baromi jól esik, köszönöm szépen. (:
TörlésÖlel, J. <3
Szia!
VálaszTörlésAlig néhány napja találtam rá a blogodra, de máris magával ragadott a történet.
Imádom, ahogyan írsz, ahogy fokozatosan feltárod a szereplők múltját és jelenjét.
Ahogy lassan kibontakoznak a kapcsolatok.
Várom a következő részt.
Szia!
TörlésNem is tudom, mit mondjak, nagyon örülök, ha tetszik, és köszönöm szépen, hogy írtál. Igyekszem. (:
Ölel, J.
Jóó, megkaphatom a 100%-os iQ-t!! :DD MOst jövök rá, hogy felváltva irod hol Den szemszögéből, hol pedig Lou-éból :DDD Amúgy tényleg érdekel! Komoly.. mármint az a gáz h én nem ennyire, de ugyanígy kezdek eltávolodni egy barátomtól. .Megsértődés, majd veszekedés, majd néma béke, majd végül törölt az ismerősei közül Facen.. >.< Ez az én szerencsém :D (Azóta sikerült kicsikarnom belőle, hogy beszéljünk.. elértem, hogy újra ismerősök vagyunk.. xDD)
VálaszTörlésNa, most nem írom, h kövit, mert van így :DDDD
Igen, igen, és igyekszem ezt megtartani. Egyet így, egyet úgy. :D
TörlésJaj, akkor most dobok egy virtuális pacsit, mert velem is ez a helyzet, néhány személyt kivéve...
Van bizony. :D
J. xx