Harmadik - Itthon

Körbenézek a parkban, miközben nyugodtság és biztonságérzet leng körül.

Itthon vagyok.

Tekintetem végigvezetem az ismerős tölgyfákon, és a mászókán, ami – bár már felújítva – még mindig ugyanazon a helyen, ugyanúgy áll, ahogyan több évvel ezelőtt itt hagytam. Képtelen vagyok nem elmosolyodni a boldog, futkározó gyerekek látványára, és a nevetés hallatára, ami betölti az egész játszóteret.

Olyan boldog itt minden, mintha csak megállt volna az idő, és az emberek nem vennének tudomást arról a sok szörnyűségről, ami a világban történik. Mintha ez az aprócska város egy buborékban lenne, elzárva minden rossztól.

A húgaimat nézem, ahogy szaladgálnak össze vissza, egyik hintától a másikig, majd Pheobe felül az egyikre, Daisy pedig meglöki. Büszke mosolyt villantok, hisz csak az én tesóim lökik egymást a hintában, a többi gyerek leginkább vitázik azon, hogy kié legyen az utolsó.

Akaratosak, és önzőek, a két kislány mégis boldogan játszik együtt, és egyik sem érzi kevesebbnek magát attól, ha segít a másiknak.

Az én húgaim.

Kiszúrok egy kislányt a csúszda tetején, vadul integet lefelé, önkéntelenül is követem a tekintetét, amíg észre nem veszem a padon ülő szinte már felnőtt nőt. Máskor talán el is siklanék felette, viszont a kísértetiesen ismerős szőke tincsek arra késztetnek, hogy ne nézelődjek tovább. Nem bírom elkapni róla a tekintetem, ő pedig valószínűleg észreveszi, hogy valaki nézi, hisz még mindig mosollyal az ajkain fordul körbe.

Nézem, ahogy szórakozottan végigvezeti rajtam a tekintetét, mintha csak egy ismeretlen srác lennék számára, majd mikor az arcomhoz ér, ajkai meglepetten nyílnak szét, szemei elkerekednek, mosolya semmivé lesz.

Több éve nem láttam már, bár én rengetegszer hívtam, a száma megváltozott, és nem tudtam elérni. Ritkán voltam itthon, akkor pedig időm nagyrészt a családommal töltöttem, bár minden egyes nap az eszembe jutott. El akartam menni hozzá, fel akartam keresni, mégsem tettem soha, hisz úgy gondoltam, ha ő nem keres, s nem ad magáról semmiféle életjelet, én sem teszem.

Túl makacs voltam, most már tudom, viszont a véleményem még mindig nem változott. Legalább egy SMS-t küldhetett volna, hogy nem kíváncsi rám többé, és akkor most nem emészteném magam amiatt, hogy minden az én hibám.

Talán percekig csak bámulunk egymás szemébe, elrévedő tekintete arra enged következtetni, hogy gondolatban valahol teljesen máshol jár épp, talán egy régi emlékképet idéz fel.

Vádlón csillogó szemei láttán úgy ítélem meg, hogy egy számára kevésbé kedves emlékkép lehetett az.

Nagy levegőt veszek, lábaim szinte maguktól indulnak meg felé, majd megállok a pad mellett, ahol épp ül.

- Leülhetek? – halkan kérdezem, és csupán azért, mert más nem jön ki a torkomon.

- Nyugodtan – tekintetét zavartan kapja el az arcomról, figyelmével újból az előbb már említett aprócska lányt tünteti ki.

- A testvéred? – a csend már szinte gyilkos, muszáj vagyok megszólalni, hisz úgy érzem, nem bírom tovább.

- Nem – futólag rám pillant, majd újra vissza a térre. Érdektelensége felidegesít, kétségbeesetten ki akarok szedni belőle valamiféle érzelmet. Tudom, hogy ez szinte reménytelen feladat, de a kihívás csak még inkább arra késztet, próbálkozzak tovább.

- Netán bébiszitterkedsz? – elképzelhető, hogy pofátlan vagyok, viszont most a legkevésbé sem érdekel.

- A kislányom, Lou – meglepetten vonom fel a szemöldököm, a hangja olyan lágy, és szinte levegőt sem kapok attól, ahogyan kiejti a nevem.

Mindig is így mondta, viszont már évek óta nem hallottam ezt a hangot. A gyönyörű hangot, ami a nevem suttogja.

Túl sokáig elemezgetem a hangját, szavainak jelentése túlságosan későn jut el a tudatomig, a szemöldököm – már, ha ez egyáltalán lehetséges – még feljebb szalad.

- Akkor férjnél vagy – közlöm magától értetődően, mintha csak arról csevegnék, hogy holnapra esőt ígértek.

- Nem – kijelentése meglep, hisz véleményem szerint, ha már csinálok a csajomnak egy gyereket, teljesen egyértelmű, hogy el is veszem. Nem?

- Akkor a barátod nem lehet túl…

- Barátom sincsen, Louis. Nem is tud róla – az utolsó mondatot csupán suttogja, és én sem tudom biztosan, hogy valójában ő mondta, vagy csak a szél játszik velem.

- Ó – értelmes vagy, Tomlinson, gratulálok. – Amúgy, Dena!

Megszólításomra felém kapja fejét, s gyönyörű zöld szemeit az enyémekbe mélyeszti. Tekintete átható, és úgy érzem, egyenesen a vesémbe lát, hogy tudja miért jöttem el, miért hagytam ott Londont, és miért vagyok az, aki.

Úgy érzem, tudja, mi zajlik bennem, és, hogy mennyire hiányzik nekem.

Úgy érzem, tud a démonaimról, tud mindenről, holott nem, s valószínűleg fogalma sincs minderről, mert a következő pillanatban tekintete újra felszínessé válik. Újra bezárkózik, szeme zöldje tompán csillog.

Én pedig szabályosan elfelejtem, hogy mit is akartam mondani, így az első dolog csúszik ki a számon, ami eszembe jut:

- Meg sem ölelsz? – pár pillanatig csak megilletődötten tátog, ami alatt rájövök, hogy ezt talán nem kellett volna, de már késő.

- Mégis mit vársz? – keményedik meg a hangja, majd felpattan mellőlem a padról, és int a kislányának, miközben egy árnyalattal hangosabban odakiált neki. – Megan, indulás.

Mindig is jól bánt a gyerekekkel, mégis meglepődöm azon, hogy a maximum négy éves apróság egyetlen rossz szó nélkül csúszik le utoljára a csúszdán, majd boldogan szalad oda hozzá.

Észreveszi, hogy még mindig őket nézem, és valószínűleg látta, hogy Denával beszélgettem, mert megszólít.

- Szia! – hangja édes, és talán még vékonyabb, mint a húgaimé, vakítóan kék, naiv szemeivel az arcom fürkészi.

- Szia! – könyököm a térdemre támasztom ültömben, kissé lejjebb hajolok, s úgy mosolygok rá. Így pont egy magasságban vagyunk.

- Te ki vagy? – hullámos, tejszőke haja a vállánál is lentebb ér, emlékszem, hogy Den haja is hasonló volt kiskorában.

- A nevem Louis, és a tiéd?

- Megan Diamond – szóval a srác még csak a nevére sem tudta venni, vonom le a következtetést, hisz a „Diamond” Den vezetékneve.

Denáé, és a kislányáé, a pasiról viszont nem tudok semmit, emiatt pedig néma ígéretet teszek, hogy kiderítem.

Kiderítem, mi történt a múltban, hogy mi történt a lánnyal, aki régen olyan aranyos volt. Aki régen a legjobb barátom volt.  És kiderítem, hogy mégis hogyan vált ez a lány ilyenné.

- Bocs Lou, de nekünk most menni kell – néz rám látszólag bocsánatkérően Dena, de ismerem már annyira, hogy érezzem hangjában a gúny apró szikráját.

- Nem kell menned, csupán menekülsz – arcom rezzenéstelen, hangom egyenes, miközben kertelés nélkül nézek a szemébe.

- Most idéztél, igaz? – nevet fel, a hangban viszont egy cseppnyi jókedv sincs.

Igen, idéztem. Ő mondta ezt nekem, mikor letettem a telefont. Ezt mondta utoljára, mikor rácsaptam a mobilt. Röstellem, és, ha tehetném, ha visszaforgathatnám az időt, meg nem történté varázsolnám azt a beszélgetést, viszont sajnos képtelen vagyok rá.

Elcsesztem, rossz napom volt, és utána már hiába próbáltam hívni, kinyomott, az üzeneteimre nem válaszolt, s ha jól sejtem, olvasás nélkül a lomtárban végezte mind.

Teljesen elzárkózott, és búcsú nélkül eltűnt az életemből, most pedig küzdhetek azért, hogy visszahozzam őt.

És, bár igen kevés dologban vagyok már biztos, azt bárkinek bárhol megígérhetem, hogy küzdeni fogok érte.

Az utolsó lélegzetvételemig küzdök majd, ha úgy kívánja a szükség.

...................................................

Drágáim!

Ez a rész most léggé szedett-vedett, sajnálom csupán mostanában úgy érzem, nem igazán vagyok a toppon, nyakamon az iskola, a tanulás, meg úgy minden, és az esetek többségében inkább csak bámulok kifele a fejemből, mintsem bármi értelmeset csinálnék. :D

Nos, nagyon köszönök mindent Nektek, mivel még csak a harmadik fejezetnél tartunk, mégis tizenegy (!!) rendszeresem van, és több mint 1000 megtekintés, azta'!

Tényleg, iszonyatosan hálás vagyok, nem is tudom, mi lenne velem Nélkületek. <3

Ölelek mindenkit,

J. xx