Második - Dominó

Mindenkinek van egy története.

Mindenki cipel egy bizonyos méretű és súlyú keresztet a vállán.

Mindenkié más. Mindenkié különleges.

Közhelyes lenne, ha azt mondanám, az én keresztem Ő? Igen, valószínűleg az lenne, de mégis mi mást mondjak, ha ez az igazság?

__________

Leguggolok az aprócska, tejszőke hajú kislányhoz, csak hogy össze tudjam cipzározni a halványrózsaszín

kabátkát. Nincs túl hideg odakint, de azért mégis csak most tavaszodik, és a néha felkerekedő szél nem mindig hozza a várva várt meleg levegőt. Nem mondanám olyan vérfagyasztónak a hőmérsékletet, mint a rosszabb téli napokon volt, de azért Meg elbírja ezt a kis kabátot.

Édes mosollyal az arcán huppan fel a cipős szekrény tetejére, addig, míg én is magamra kapom a vékonyka tavaszi dzsekim, és a tornacipőm. Miután sikeresen felkapkodom magamra a gönceim, elfordítom a kulcsot a zárban, és a kezem a pici lány felé nyújtom, aki boldogan ugrik le az eddig ülőhelyéül szolgáló szekrényről, mellém lép, és alig feleakkora kezét az enyémbe csúsztatja.

Türelmesen megvárja, míg bezárom az ajtót, majd kérlelő tekintettel néz rám, tudom, mit szeretne, így egy halk nevetés után útjára engedem.

- Szaladj, mert utolérlek – kiáltom, mire kacagás visszhangzik a csendes mellékutcában.

- Megan! – szólok pár ház múlva, és, mire a sarokhoz ér, engedelmesen meg is áll a zebra előtt. Mindig is úgy gondoltam, enyém a legtürelmesebb, és legokosabb három és fél éves kislány a világon, és ez a tudat minden egyes nappal csak erősödik a szívemben.

- Siess már – toporog a zebra előtt, mivel újra nevetést csikar ki belőlem.

- Jól van, itt vagyok – kezét újra felém nyújtja, majd együtt sétálunk át az út túloldalára.

Amint elérjük az úticélunk, és beérünk a játszótér kapuján, szabadjára engedem őt, hadd játsszon, hisz lényegében ezért jöttünk.

Szememmel követem a mászókától mászókáig szaladgáló kislányt, miközben lehuppanok egy általam kiválasztott üres padra a tér szélén.

A tekintetem végigvezetem a parkon, a rügyező fákon, és a száradozó víztócsákon az út szélén, amiket a tegnap éjszakai eső a nyomaként hagyott ott. A madarak csicseregnek, a nap pedig erőlködve próbál kitörni a felhők mögül, bár sajnos nem jár túl sikerrel.

Elmosolyodom, mikor Megan integet nekem a csúszda tetejéről, és lelkesen visszakalimpálok neki, majd fejem jobbra fordítom, és kikerekedett szemmel bámulok az elém táruló látványra.

A torkom kiszárad, a gyomrom összezsugorodik, és levegőhöz is alig jutok, mikor megpillantom a két ismerősen szőke fejecskét, és az őket gyengéden a pirosra mázolt hinták irányába lökdöső, tejbetök módjára vigyorgó srácot.

Nem tudom, mit tegyek, az agyam lesokkolódott, képtelen gondolkozásra, csak résnyire nyitott ajkakkal bámulok az apró kavicsokkal kirakott ösvény közepén álló fiúra. Nem, Ő már sokkal inkább férfi.

Haja többé nem az édes frufrus, elöl kissé kivasalt stílust követi, ma már kócosan ezer és ezer különböző irányba meredezik az ég felé.

A stílusa is változott, rengeteget. Nincsenek már vászonnadrágok, helyét átvette a testhezálló farmernadrág, felhajtott szárakkal, ami csak még inkább kiemeli formás lábait.

Egyszerű, fekete pólót visel, és farmerdzsekit, arca enyhén borostás.

El sem hiszem, hogy Ő az, magam azzal nyugtatom, hogy csak nagyon hasonlít rá, viszont, mikor hirtelen felém kapja a fejét, és az ismerős, mégis már kissé idegen égszínkék szempár az enyémbe fúródik, tudom, hogy nem tévedtem.

Ez kétségtelenül Ő. Kétségtelenül Louis.

Három év hosszú idő. Nem, pontosabban három és fél. Sőt, talán van az már négy is. Na, nem, mintha nyomon követném.

Három és fél – maradjunk ennyiben – éve még minden teljesen más volt.

Három és fél éve magaménak tudhattam a kiemelkedő „Louis Tomlinson legjobb barátja” címet.

Három és fél éve, mikor ő még csak egy egyszerű gimis srác volt. Mert igen, a híres, neves, tökéletes – erős szarkazmus – énekes volt valaha az is. Egyszerű.

Három és fél éve viszont az édesanyja benevezte egy igen nívós show műsorba. Elment, természetesen elment, és én bátorítottam őt.

Fájt, a szívem szakadt belé, de mellette voltam. Meghallgattam, mikor próbálta a dalát a válogatóra. Fogtam a kezét, mikor a sorszámmal a kezei közt vártunk a sorunkra. Én voltam az utolsó, aki szorosan átölelte, mielőtt színpadra lépett, és én voltam az, aki a fülébe súgta, hogy sikerülni fog. Hogy én hiszek benne. Én vártam az ujjaim tördelve, gyomorgörccsel küszködve, szorítva az igenekért.

Aztán pedig én voltam az, aki nevetve, mégis könnyáztatta arccal ugrott a nyakába, mikor sikerült.

Én voltam ott minden egyes élő adáson, és szurkoltam nekik. Talán én küldtem a legtöbb sms-t is.

Aztán pedig én voltam a legszomorúbb, mikor harmadikként kiestek a műsorból. Én öleltem át, és simítottam le arcáról azt az apró könnycseppet, amit senki más rajtam kívül nem látott.

Én tomboltam izgatottan az első önálló koncertjük alkalmával, én énekeltem könnyes szemekkel velük együtt a Forever Young című dalt. Ha ők énekelték, mindig meghatott.

Ennek az egésznek viszont valamikor vége szakadt. Nem tudnám pontosan megmondani, hol, vagy mikor, de vége szakadt, és ő eltűnt az életemből.

Turnézni ment, előtte viszont szorosan átölelt, annyit motyogva a fülembe, hogy vigyázzak magamra, és nem sokára visszajön. Azóta nem láttam.

Én voltam az, aki minden este tülkön ülve várta a hívásokat, amik bizonyos ideig folyamatos rendszerességgel érkeztek pontban nyolckor. Eleinte rengeteget beszéltünk, majd idővel egyre felszínesebb lett az egész, végül odáig jutottunk, hogy fáradtságára hivatkozva hetekig nem is keresett.

Hetek, majd hónapok, s most már éveknél tartunk.

Nem akartam idegesíteni, vagy a nyakára mászni, így egyikünk sem erőltette igazán ezt az egészet.

Ő nem keresett, én sem tetem. Eleinte minden nap eszembe jutott, rossz érzésem volt miatta, és hiányzott, aztán viszont egyre kevesebbet gondoltam rá, bár elalvás előtt mindig eszembe jutott, képtelen voltam teljesen kiűzni őt a fejemből.

Egy nap aztán belenéztem a tükörbe, és rájöttem, hogy nem tetszik az, aki visszanéz rám. Rájöttem, hogy ahhoz, hogy véglegesen elszakadjak az emlékétől, és végre eltűnjenek a – nélküle – szürke hétköznapok, változnom kell. Listát készítettem, pontról pontra, hogyan, s mit is kéne csinálnom, hogy sikerüljön.

Elkezdtem vadabban öltözködni, levágattam a csípőmet verdeső, hosszú szőke hajam, ami ma már csupán aligha ér a vállamig. Reggelente órákig képes voltam pepecselni csak azért, hogy tökéletesen fessek. Alapozó segítségével mindig sikerült eltüntetnem a szeplőket az arcomról, zöld szemeim köré pedig folyamatosan füstös sminket varázsoltam.

Egyre jobban ment, egyre több srác fordult utánam, és végre újra éreztem azt, amit Lou mellett is mindig. Végre újra éreztem, hogy figyelnek rám.

Új barátaim lettek. Rossz társaság, és érdekbarátságok, de nem érdekelt, mert ők legalább foglalkoztak velem, és kikérték a véleményem. Más kérdés, hogy legtöbbször csak arról, hogy vodkát, vagy wiskey-t vegyenek, de nem érdekelt. A lényeg az volt, hogy végre tartoztam valahova.

Aztán jött egy új srác. Szexi volt nem mondom, sőt, kifejezetten jól nézett ki. Sötétbarna, homlokába hulló haja volt, és hatalmas, barna szemei. Telt, hívogató ajkakkal, melyekért mindenki odavolt. Talán velem az élen.

Az egyik barátnőm lett a tanulópárja kémián, így a srác egyre többet lógott velünk, mígnem oszlopos tagja lett a társaságunknak. Társaság, banda, nem mindegy?

Kerestem a társaságát, és még több őrültséget kezdtem művelni, csakhogy végre felfigyeljen rám. Nos, végül is megtette.

Felfigyelt rám, és egy „eszméletlen nagy” – értsd, drogok, pia, és minden Földi jó – buli alkalmával összejöttünk. Mondanom sem kell, szinte szálltam az örömtől, hogy annyi idő után végre megkért, hogy legyek a „csaja”. Teljesen máshogy fogtam fel a dolgokat, és ez egy hatalmas dolognak számított akkoriban.

Ő képes volt elfeledtetni velem mindent, képes voltam elfeledni Louis-t, és csak ez számított. Úgy gondoltam, ha én nem érdeklem, akkor ő sem érdekel engem, de ez hazugság volt. Még mindig érdekelt, és ez baromira idegesített. Bepánikoltam, hogy nem sikerült a tervem, és felszínre tör majd a hiánya, ezért elég meggondolatlan dolgot csináltam.

Nemes egyszerűséggel fogtam magam, és elmentem a barátomhoz, azzal a szándékkal, hogy az ő jelenlétében sikerül majd elfelejtenem Lou-t.

A srác ivott, nem volt részeg, de elég ittas állapotban volt ahhoz, hogy bármit képes legyen véghezvinni egy olyan, hozzá képest gyengének mondható lánnyal, mint amilyen én is voltam.

Mindig hangoztatta, mennyire szeret, és én elhittem. Elhittem neki mindent, és szerettem. Hülyeség, tudom, de mindennél jobban szerettem őt.

Annyira, hogy képes voltam odaadni neki mindenem. Szó szerint, mindent.

Ő volt nekem az első, és az egészet csupán a kétségbeesés okozta, de jó volt. Kifejezetten jó volt, aztán egyre többször akarta. Sőt, hogy úgy mondjam folyamatosan, és a közelsége már-már fojtogatónak, ijesztőnek kezdett tűnni. A nyakamon harapásnyomok díszelegtek, szinte mindig, mutatva mindenki számára, hogy az övé vagyok. Én pedig – már amilyen kis figyeleméhes ribanc voltam – természetesen nem takargattam őket. Eszemben sem volt, sőt egyenesen büszke voltam rájuk.

Máson sem járt az agya, mikor kettesben voltunk mindig küldte felém a jeleket, simogatott, csókolgatott, ahol csak ért.

Egy alkalommal viszont történelem tézét írtam, és tanulni szerettem volna, így elutasítottam őt. Gyenge kifejezés, ha azt mondom, nem tetszett neki. Nagyon akaratos volt, és mindig megkapta, amit a fejébe vett. Ellenkeztem, nem akartam, de ő sajnos erősebb volt nálam.

Megerőszakolt. Rossz, elképesztően rossz kimondani, de ez történt. Erőszakos volt, és kíméletlen. Ribancnak, kurvának nevezett, majd egyszerűen kidobott. Azt mondta, nem érdemlem meg őt; szakított velem.

Sírtam, napokig, és nem feltétlen azért, mert elhagyott, hanem a miatt, amit tett velem. Megbíztam benne, ő viszont mégis képes volt ilyet tenni.

Naiv voltam, hülye, és fiatal, ő pedig kihasználta ezt. Kihasznált engem.

Hatalmas pofon volt ez az élettől, ő pedig nagyon is jól tudta ezt.

Legközelebb, amikor suliba mentem, feltűnően nevettek valamin. Ő, és a barátaim. Mikor beléptem a terembe, csend lett, senki sem nézett rám, a lányok nem jöttek oda köszönni, sőt, senki sem köszönt nekem. Mikor a folyosón mentem végig, hallottam, hogy összesúgnak a hátam mögött.

Tudtam, hogy elmondta mindenkinek. Hogy mindenki tud róla, és mivel ő volt a népszerűbb kettőnk közül, mindenki az ő pártjára állt, senki sem akart ujjat húzni vele.

Onnantól kezdve már nem voltak barátaim, és minden, amit keserves egy évembe telt felépíteni, romokba dőlt. Az életem romokban hevert miatta.

Eltűnt a magabiztos Dena, s helyébe újból a csendes, sírdogáló lány lépett, akit mindenki magára hagy.

Hetekkel később feltűnően sokszor voltam rosszul reggelente, a kávénak már csak az illatától is hányingerem lett, csakúgy mint a cigarettától, pedig azelőtt nem kis mennyiségben fogyasztottam mindkettőt.

Nem tudtam, mi történik, és idővel a szüleimnek is feltűntek a rosszulléteim, így anyu elvitt az orvoshoz. Semmi bajom – mondta a doki, anyu pedig megnyugodhatott, én viszont egyre nyugtalanabb lettem.

Nem emlékeztem rá, hogy aznap éjjel védekeztünk-e, és ez megrémített. Mi van, ha nem, és az van, amire gondolok?

Felvázoltam édesanyámnak a helyzetet, aki azonnal elvitt a nőgyógyászhoz, majd – megkapaszkodni – kiderült, hogy babát várok.

A szüleim pánikoltak, én sírtam, majd anyu is, végül már mindenki. Hisz tizenhét is alig múltam még, és mégis terhes voltam.

Azt akarták, hogy vetessem el. Az egész családom azt akarta, ellenem voltak, és el akarták venni a kisbabám. Meg akarták ölni azt az apróságot, aki a hasamban egyre csak növekedett. Én viszont szerettem volna, hisz ő semmiről sem tehet. Nem tehet róla, hogy ilyen elbaszott helyzetbe született, ahol összesen egyetlen ember várja az érkezését.

Egyre többször ábrándoztam arról, hogy milyen érzés lesz majd a kislányom a kezemben tartani. Vicces, de már a kezdetektől fogva tudtam, hogy kislány lesz. Egyszerűen éreztem.

Egyre többet álmodtam vele, gondolkoztam rajta, vajon milyen is lesz. Egészen a napig, mikor újra el kellett volna menni az orvoshoz.

A napig, mikor elvették volna tőlem.

Rájöttem, hogy itt az idő kiállnom magamért, határozott voltam, és megmondtam mindenkinek, hogy nem, és ha szükséges, saját magam, egyedül nevelem majd fel.

Senki nem támogatott, senki nem állt ki mellettem, az apám levette rólam a kezét, és mivel ő megtette, és konkrétan kitagadott, mindenki követte a példáját.

El kellett fogadnom, hogy a legfontosabb emberek az életemben mindig elfordulnak tőlem.

Elköltöztem, dolgozni kezdtem, úgy ahogy voltam, terhesen, hisz az utcára mégsem kerülhettem.

Munkát vállaltam egy újságosnál, és bár nem fizetett sokat, mégis elég volt a kisvárosban található legolcsóbb albérlet kifizetésére. Az iskolát otthagytam, hisz a tandíjra és egyéb ezzel járó kiadásokra már végképp nem volt pénzem.

Éldegéltem, egyedül, néha napokig csak szendvicset éve, hisz a hónap vége mindig is ínséges időszak volt számomra.

A hasam pedig semmit figyelembe nem véve egyre csak nőtt, én pedig egyre jobban paráztam, hisz gőzöm sem volt, mit teszek majd, ha épp otthon, egyedül indul be a szülés.

Kilenc hónap, nem mondanám, hogy túl sok idő, és gyorsabban elszaladt egyedül, mint azt gondoltam volna.

Egy normálisnak tekinthető nap volt, és épp egy vevőt szolgáltam ki, mikor elfolyt a magzatvíz. Iszonyatos nagy szerencsém volt, hogy ott volt az üzletben a negyvenes éveit taposó férfi, aki tudta, mit kell tenni.

És a mentőben megkérdezték bár, hogy kit értesíthetnek a jó hírről, nem tudtam mondani egyetlen nevet sem. Nem volt senkim.

Ezután megszületett Ő, akire kilenc hónapja vágytam. A kislányom, aki miatt végig tudtam csinálni ezt az egészet. Mondhatnám úgy is, hogy az egyetlen reményem ebben az őrült világban, az egyetlen mosolyom a szürke arcok közt.

Most pedig itt állok, négy év múltán, mikor az életem már úgy ahogy rendeződött, tekintetem pedig összefonódik az övével, aki miatt ez az egész megtörténhetett. A férfiéval, aki ellökte az első dominót. Azt az egyet, amelyik megbillent, majd borította magával az egész sorozatot.

Az életemet.

 ..............................................

Halihó Drágaságok!

Nagyon vártam már a hétvégét, hogy elérkezzen ez a rész, mert most végre kiderült az egész, és ténylegesen elkezdődött a történet, mert az előző fejezet az csupán egy felvezetés-szerű valami volt.

Nem szeretnék most ehhez semmit hozzáfűzni, talán még így pluszban hozzátenném, hogy vendégzsűri vagyok egy versenyen, ha van kedvetek, jelentkezzetek. (:

Ölelés mindenkinek,

J. xx