Üveges
tekintettel bámulok ki a szélvédőn keresztül, az esőcseppek egyre sűrűbben
kopognak az autó tetején, beterítik az ablakokat, mire válaszként csak egy
fokozattal feljebb kattintom az ablaktörlő kapcsolóját. Nem hat meg túlságosan
a felhőszakadás, Londonban már megszokott, és mivel tisztában vagyok vele, hogy
hamarosan úgyis kikerülök a csúcsforgalomból, nem igazán tud érdekelni ez a kis
eső.
A rádióból halkan
szóló dal ütemére dobolok ujjaimmal a kormányon, miközben teljesen a
gondolataimba mélyedek.
Átfut az agyamon,
hogy mennyire hiányoznak már.
Hiányzik az
anyukám, a húgaim, és apu. Hiányzik az otthonom, a kék ég, és a bárányfelhők.
Hiányzik az, hogy egy kicsit újra minden normális legyen.
A hiányérzet már
szinte szétmar belülről, hiányoznak az esti mesenézések az ikrekkel, és az
éjszakába nyúló beszélgetések a két idősebb testvéremmel.
Pár éve már alig
tettük együtt ezeket az amúgy hétköznapinak tűnő dolgokat, és egyre rosszabb
érzés, hogy nem törődöm velük annyira, mint akkor. Nem tudom, mi zajlik
pontosan az életükben, hogy mik a pillanatnyi problémáik, holott én tudni
akarom ezeket.
Ott akartam lenni
Lottie első barátjánál, pofán akartam vágni a csávót, mikor elhagyta a húgom,
de nem tehettem, hisz éppen turnén voltam.
A parkolóban
akartam várni, mikor az ikrek kijönnek az iskolából az első nap után, de nem
lehettem, hisz épp stúdióztam.
Ott akartam lenni
Fizzy tavalyi születésnapi buliján is, de nem volt megoldható, mert épp dalokat
írtam az új albumra.
A pokolba is, a
bátyjuk akarok lenni, de nem megy, hisz a kötelesség mást diktál.
Miután elhagyom
London belvárosát, a gondolataim teljesen más irányba terelődnek; azon agyalok,
mégis mennyire utálom ezt.
Utálom, ha azt
mondják rám, híres vagyok, gyűlölöm már magát a szót is, egyre inkább kezdi
elveszteni a pozitív jelentését a szótáramban.
Híres.
Nem, nem vagyok
az. Nem vagyok különb, mint ők, sosem voltam, hisz ezelőtt én is csupán
egy srác voltam, olyan élettel, amivel bárki más is rendelkezhet. Ugyanaz
voltam, mint most vagyok, és mindig ugyanaz is leszek – legalábbis így tervezem
-, emiatt pedig még kevésbé értem, miért bánnak velem máshogy, miért nem lehet
úgy viszonyulni hozzám, mint akárki máshoz.
Utálom, hogy
bármi, amit teszek, következményeket von maga után. Utálom, hogy bármi, amit
mondok, visszhangot kelt.
Utálom, hogy nem
káromkodhatok, mikor ideges vagyok, hisz sokak példaképe vagyok.
Utálom, hogy
néhányan képtelenek leszállni rólam, a tetteimről és úgy általában az
életemről.
Utálom, hogy nem
mutatkozhatok egy doboz sörrel a kezemben, mert megszólnak. Gyűlölöm, hogy
csupán egyetlen cigarettázós képtől hetekig zengett a sajtó.
Utálom a terhet,
ami a vállaimon csüng, amitől képtelen vagyok megszabadulni. Utálom a
felelősséget, hisz huszonegy évesen az embernek semmi kedve a felelősségteljes
viselkedéshez.
Utálom, hogy
mindig mindenki jobban tud mindent. Nem akarom, hogy megmondják nekem a
frankót, fiatal vagyok, hibázni akarok, majd tanulni belőle. Nincs szükségem az
okoskodó managment-re, akik korlátozzák a szabadságom.
Csupán már elegem
van az egészből, hogy nem léphetek ki az utcára, elég volt a sikítozásokból,
már komolyan kezdem félteni a dobhártyám. Most már igazán elég a felhajtásból,
pihenni szeretnék.
Emiatt pedig úgy
érzem, jót tesz majd ez a néhány hónap szünet, amíg haza megyek, s talán
lenyugszom egy kicsit.
Talán újra
ugyanaz a doncaster-i srác leszek egy rövid ideig, mint aki ott hagyta a
szülővárosát évekkel ezelőtt.
Talán minden
ugyanolyan lesz, talán már csak egy utánzat, de nem érdekel, ki akarom
használni ezt az illúziót addig, ameddig tart.
Talán sikerülni
fog, és talán megtalálom majd önmagam, bár nem vagyok benne biztos. Nem lehet
minden ugyanolyan, hisz Den már nincs velem...
.........................................................
Sziasztok!
Eljött ez a pillanat is, itt az első rész, ami bár kicsit rövid, kicsit semmilyen, és kicsit zavaros, azért remélem, elnyeri majd a tetszésetek.
Eleinte szerettem volna prológust írni, meg is írtam viszont feleslegesnek tartom, hisz a következő fejezetben úgyis kiderül majd minden, ami fontos.
Ha van kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után, pipáljatok, kommenteljetek, ilyesmi.
Csók, J. <3
Szia!
VálaszTörlésMa találtam meg a blogod, mert miután jelentkeztél a versenyünkre, felkeltette az érdeklődésemet a történet!
Az alapsztori nagyon tetszik, ötletes! :)
Az első rész zseniális volt, nagyon tetszett, gyönyörűen fogalmazol, gratulálok! :)
Nagyon várom a következőt, ami egyben azt is jelenti, hogy feliratkozok a blogra. :)
xxLexii
Szia!
TörlésKöszönöm szépen a kedves szavaid, nagyon jól estek, tényleg, el sem tudod képzelni, mennyire. (:
És köszönöm a feliratkozásod is, valamint remélem, nem fogsz csalódni a továbbiakban sem.
Ölel, J. <3
Na itt vagyok.. faradtan, enyhe "legyen meg 3 hetig szombat" erzessel.. na meg azzal a tervel, hogy minden reszhez kommnetelek, csak azert is h a sirba vigyelek!! :PPP :DDD
VálaszTörlésAmugy minden almom egyszer igy irni...aterzem pedig meg ismert sem vagyok... az a baj ienkor h annyira elethu h komolyan elhiszem h Lou ien.. es xDDDD .nemtom ebbol mit akarok kihozni csak.. ienkor a hiresseg helyett az embert latombenne.. maskor is, de most igy csak az emberi gondokat..h tenyleg ELEGE lehet mar.. szoval na!!! Eztist jol elmagyaraaaaztam xDDDD na m1 mindj olvasom tovaabb :3
Jaj, akkor megcsinálod nekem a napi programot? Hát rendben, engem nem zavar, Téged mindig öröm olvasnom. :D
TörlésIgen, tényleg elege van, és én igazából néha amúgy is ilyennek látom őt. Azok a hamis mosolyok néha, meg úgy minden. Mindegy. :D
Kíváncsian várom a további véleményeid, haha.
J. xx
Drágám!
VálaszTörlésÚgy tűnik mégsem szabadulsz meg tőlem...! :D Most, hogy fent van az I'm Still Alive utolsó része, megkerestem ezt a blogodat és megtetszett. Nagyon is. Szóval még egy ideig végig kísérem a blogolásodat, é támogatlak ahogy tudlak.:)
Ölel:
Adri xx
Szia Édesem!
TörlésAnnyira nem tudok most mit mondani, mindössze annyit, hogy nagyon szépen köszönöm, hogy még ezentúl is kíváncsi vagy rám. <3
Ölel, J.