Első - Elég

Üveges tekintettel bámulok ki a szélvédőn keresztül, az esőcseppek egyre sűrűbben kopognak az autó tetején, beterítik az ablakokat, mire válaszként csak egy fokozattal feljebb kattintom az ablaktörlő kapcsolóját. Nem hat meg túlságosan a felhőszakadás, Londonban már megszokott, és mivel tisztában vagyok vele, hogy hamarosan úgyis kikerülök a csúcsforgalomból, nem igazán tud érdekelni ez a kis eső.

A rádióból halkan szóló dal ütemére dobolok ujjaimmal a kormányon, miközben teljesen a gondolataimba mélyedek.

Átfut az agyamon, hogy mennyire hiányoznak már.

Hiányzik az anyukám, a húgaim, és apu. Hiányzik az otthonom, a kék ég, és a bárányfelhők. Hiányzik az, hogy egy kicsit újra minden normális legyen.

A hiányérzet már szinte szétmar belülről, hiányoznak az esti mesenézések az ikrekkel, és az éjszakába nyúló beszélgetések a két idősebb testvéremmel.

Pár éve már alig tettük együtt ezeket az amúgy hétköznapinak tűnő dolgokat, és egyre rosszabb érzés, hogy nem törődöm velük annyira, mint akkor. Nem tudom, mi zajlik pontosan az életükben, hogy mik a pillanatnyi problémáik, holott én tudni akarom ezeket.

Ott akartam lenni Lottie első barátjánál, pofán akartam vágni a csávót, mikor elhagyta a húgom, de nem tehettem, hisz éppen turnén voltam.

A parkolóban akartam várni, mikor az ikrek kijönnek az iskolából az első nap után, de nem lehettem, hisz épp stúdióztam.

Ott akartam lenni Fizzy tavalyi születésnapi buliján is, de nem volt megoldható, mert épp dalokat írtam az új albumra.

A pokolba is, a bátyjuk akarok lenni, de nem megy, hisz a kötelesség mást diktál.

Miután elhagyom London belvárosát, a gondolataim teljesen más irányba terelődnek; azon agyalok, mégis mennyire utálom ezt.

Utálom, ha azt mondják rám, híres vagyok, gyűlölöm már magát a szót is, egyre inkább kezdi elveszteni a pozitív jelentését a szótáramban.

Híres.

Nem, nem vagyok az. Nem vagyok különb, mint ők, sosem voltam, hisz ezelőtt én is csupán egy srác voltam, olyan élettel, amivel bárki más is rendelkezhet. Ugyanaz voltam, mint most vagyok, és mindig ugyanaz is leszek – legalábbis így tervezem -, emiatt pedig még kevésbé értem, miért bánnak velem máshogy, miért nem lehet úgy viszonyulni hozzám, mint akárki máshoz.

Utálom, hogy bármi, amit teszek, következményeket von maga után. Utálom, hogy bármi, amit mondok, visszhangot kelt.

Utálom, hogy nem káromkodhatok, mikor ideges vagyok, hisz sokak példaképe vagyok.

Utálom, hogy néhányan képtelenek leszállni rólam, a tetteimről és úgy általában az életemről.

Utálom, hogy nem mutatkozhatok egy doboz sörrel a kezemben, mert megszólnak. Gyűlölöm, hogy csupán egyetlen cigarettázós képtől hetekig zengett a sajtó.

Utálom a terhet, ami a vállaimon csüng, amitől képtelen vagyok megszabadulni. Utálom a felelősséget, hisz huszonegy évesen az embernek semmi kedve a felelősségteljes viselkedéshez.

Utálom, hogy mindig mindenki jobban tud mindent. Nem akarom, hogy megmondják nekem a frankót, fiatal vagyok, hibázni akarok, majd tanulni belőle. Nincs szükségem az okoskodó managment-re, akik korlátozzák a szabadságom.

Csupán már elegem van az egészből, hogy nem léphetek ki az utcára, elég volt a sikítozásokból, már komolyan kezdem félteni a dobhártyám. Most már igazán elég a felhajtásból, pihenni szeretnék.

Emiatt pedig úgy érzem, jót tesz majd ez a néhány hónap szünet, amíg haza megyek, s talán lenyugszom egy kicsit.

Talán újra ugyanaz a doncaster-i srác leszek egy rövid ideig, mint aki ott hagyta a szülővárosát évekkel ezelőtt.

Talán minden ugyanolyan lesz, talán már csak egy utánzat, de nem érdekel, ki akarom használni ezt az illúziót addig, ameddig tart.

Talán sikerülni fog, és talán megtalálom majd önmagam, bár nem vagyok benne biztos. Nem lehet minden ugyanolyan, hisz Den már nincs velem...

 .........................................................

Sziasztok!

Eljött ez a pillanat is, itt az első rész, ami bár kicsit rövid, kicsit semmilyen, és kicsit zavaros, azért remélem, elnyeri majd a tetszésetek.

Eleinte szerettem volna prológust írni, meg is írtam viszont feleslegesnek tartom, hisz a következő fejezetben úgyis kiderül majd minden, ami fontos.

Ha van kedvetek, hagyjatok nyomot magatok után, pipáljatok, kommenteljetek, ilyesmi.

Csók, J. <3