2014. május 12., hétfő

Tizenkettedik - Viszlát, Dena



Sajnálom.           
Szavai visszhangzanak a fejemben, képtelen vagyok nem rá gondolni, és arra, hogy talán baromira elrontottam az imént valamit. Vagy talán mindent.
Kemény voltam, legalábbis megpróbáltam nem összeomlani előtte, az utolsó erőfeszítéseim vetettem bele abba, hogy kirántsam a kezem az övéből és valószínűleg, ha akkor nem enged el, megadom magam, talán a nyakába is borulok.
De mindig ott van az a fránya talán, ha…

Nem teszek semmit, csak ülök az ajtó tövében, meredten, üveges tekintettel bámulok magam elé. Nem tudom, mi bajom, hisz ezt akartam, nem? Sikeresen eltaszítottam, megvédtem őt saját magamtól, és megvédtem saját magam is őtőle. Mert tudom, hogy ez a fal, ami eddig védett, egyre vékonyabb, félek, elég egyetlen érintés, és felszakadnak azok a hegek, amiket az idő már sikeresen – bár mégsem teljesen nyomtalanul - elfedett.

***

Ki kell lépnem a házból. Oké, meg tudom csinálni, menni fog, akkor is, ha ez az utolsó munkanapom. Akkor is, ha menten elbőgöm magam.
- Gyere, Meg – szorítom meg a kislány kezét az enyémben, ő pedig boldogan ugrándozik fel mellettem az óvoda lépcsőjén. – Ésszel, szívem – nevetek fel halványan, s kissé hamiskásan, mikor majdnem felbukik a saját lábában, ösztönösen nyúlok ki, hogy elkapjam, aztán viszont sikeresen megtalálja az egyensúlyát.
- Szia, Anya – mosolyog rám, miután segítettem neki levenni a kabátját, és felakasztottam azt a fogasra.
- Szia tündérem, igyekszem majd délután – ígérem mosolyogva, ő pedig egy bólintással reagál. Puszit nyomok a szőke tincsek közé, és felállok, átadva őt az óvónőknek.

Az épületből kilépve hűvös idő fogad, a Nap eltűnt a felhők között, és a sötét gomolyagokat tekintve még egy darabig nem is szándékozik előbújni onnan. Megy a hangulatomhoz.
Mivel a bolt nincs messze, mindössze pár utca, úgy döntök, összehúzom magamon a kabátot, és gyalog vágok neki az útnak, mivel különösebb választásom egyébként sincs.

A szél pillanatok alatt kerekedik fel, a szám cserepesre fújja, a hajam pedig az arcomba zúdul. Pedig én már azt hittem, tavasz van – gondolom, miközben megpróbálom kisöpörni a hullámos tincseket a látókörömből, több-kevesebb sikerrel. Élesen fújom ki a levegőt, mikor a szél újból a szemeim elé repíti őket, és úgy döntök, hogy jó, akkor így megyek tovább, nem érdekel.
Csak sétálok rendületlenül, a szél minden irányból engem támad, nem látok semmit, így értelemszerűen a velem szembejövő személyt sem, csak miután sikeresen majdnem fellök.

- Bocs, bocs az én hibám – szavatkozom rögtön, s végre nekem kedvez a szélirány, kifújja az arcomból a tincseim, ezzel felfedve az elém táruló látványt. – Ó, basszameg! – szökik ki meggondolatlanul az ajkaim közül, és amilyen gyorsan csak lehet, elfordítom a fejem.
- Neked is szép jó reggelt! – mosolyodik el gúnyosan a srác, akibe minden előjel nélkül beleszaladtam, mire fújtatok egyet.

- Mondd, te mindenhol ott vagy? Esetleg követsz, vagy ilyesmi… - méregetem idegesen, bár magam sem értem, miért vagyok ilyen harapós, arra fogom, hogy felidegesített az időjárás, akkor is, ha tudom, ez cseppet sem igaz.
- Elkísértem a húgaim az iskolába – emeli fel védekezőn a kezeit amolyan „bocs, hogy élek” stílusban, tőlem viszont csak egy lesajnáló mosolyra futja. – Gyerekesen viselkedsz, Dena – közli fejét rázva, én pedig úgy érzem, cseppet fordult a kocka. Igen, most én vagyok az, aki gyerekes, és úgy tűnik, ő lesz az, aki rám csapja az ajtót, de nem érdekel.
- Nem is tudom, ki volt az, aki egy idióta vita miatt nem nézett a másik felé négy éven át. És akkor még én lennék az, aki gyerekes? – csak akkor gondolkozom, miután kicsúszik a számon, tudván, hogy most már úgy is hiába mérlegelem a szavaim, csak mélyebbre ástam magam a szemében.

- Jézus, még mindig itt tartunk?! – dörzsöli meg a homlokát a tenyerével, és újból lesújtón néz a szemembe. – Csak… Én csak beléd futok, és te még köszönni sem vagy képes, majd újból nekiállsz pattogni. Tudod, ez már több mint bunkóság, de ha így állunk, hát így állunk. Akkor tisztázzuk!
Eddig elviseltem, hogy mindenért engem hibáztatsz, hisz én sem gondoltam másképp. Elismerem, az én hibám volt, hogy itt hagytalak, és lebasztam azt a kurva telefont, de ne felejtsd el azt sem, hogy azután vagy ötven hívásom nyomtad ki, és kétszer ennyi üzenetet küldtél a lomtárba, olvasatlanul. És nem, mielőtt még ellenkezni kezdenél… tudom, hogy így volt, ismerlek már annyira. Legalábbis ismertelek, mert most már azt hiszem, gőzöm sincs, ki ez a lány, aki itt áll velem szemben – a szám szinte tátva marad szavai hallatán, de tudom, ennek az egésznek még közel sincs vége. – Igen, elismerem, hogy elkéstem már, de ez közel sem az én hibám. Vagyis nem teljesen. Ha akár egy hetet éltél volna az én világomban, belátnád, hogy ez az egész nem ilyen egyszerű. Elvárások, turnék, gyűlölet, és ha megszakadsz, akkor sem lehetsz elég. Sosem voltam elég, és sosem leszek az, most már bánom ezt az egészet. Reménykedtem benne, hogy hazajövök, és minden jó lesz, minden úgy lesz, mint rég, de úgy látszik, ez nem működik, mert…

- Jó Louis, eddig befogtam, de most mondom azt, hogy elég. Mégis mit gondoltál, és egyáltalán mit értesz az alatt, hogy „minden ugyanolyan lesz, mint rég”? Mert ne mondd, kérlek, hogy olyan ábrándokkal jöttél vissza, hogy ugyanaz az élet vár majd, amit magad mögött hagytál! Az emberek változnak, és igen, mondhatod, hogy az érzések soha, de ez is csak egy hazug közhely a sok közül – nem tudom, hogyan is keveredtünk el idáig, de most már meggondolatlanul, és megállíthatatlanul ömlenek belőlem a szavak, és úgy tűnik, a szél erejével együtt mindkettőnkben kezd felmenni az a bizonyos pumpa is. - Te is változtál, nagyobbak az elvárásaid, és nem hiszem el, hogy nem vetted észre eddig, hogy te már nem illesz ebbe a képbe. Mit hittél, hazajössz, mindenki tárt karokkal vár, és én is négy éven át csak ültem, malmoztam, és arról ábrándoztam, hogy nekifutásból, vagy helyből ugrok majd a nyakadba, ha újra látlak? Nem, ez az egész nagyon nem így megy.
Itt hagytál egy világot, valami jobbért cserébe, élvezted egy kicsit, aztán most mégis inkább visszavágysz a régi életedbe. Csakhogy te már nem vagy többé tizenhat, a Föld telis-tele van veled, és a rajongóiddal, azokkal, akik példaképként tekintenek rád. Azokkal, akiket egy szó nélkül ott hagytál. Nézd Louis, nem vagyok vak, emellett a munkahelyem biztosítja, hogy minden nap értesüljek a friss hírekről. Tőled zeng a sajtó, te vagy minden rohadt magazin címlapján, rólad szól az összes cikk, és mindenki kezd kiábrándulni belőled. Én is kezdek, egyre jobban kezdek, de…

- Akkor most mégis mit akarsz? Menjek vissza oda, ahová semmi kedvem visszatérni? – vág a szavamba, miközben értetlenül néz rám, és én is ugyanúgy tekintek vissza rá. Azt sem tudom, miket hordtam össze az utóbbi percekben, és láthatólag ő sem érti hirtelen kirohanásom. Furcsa dolgokat hoz ki belőlem, amiket saját magam sem vagyok képes kontrollálni.

- Menj vissza oda, ahol szükség van rád – nem mutatom ki azt, hogy mennyire fáj kimondanom, és ő sem mutatja ki, hogy mennyire fáj hallania ezt a mondatot.
- Szóval neked már nincs szükséged rám – mosolyodik el mindenfajta öröm nélkül, majd hirtelen fél kézzel magához ölel. Nem tart sokáig, de épp elég ahhoz, hogy elraktározzam magamban az új, férfias illatát. Karjaim tehetetlenül lógnak a testem mellett, még akkor is, mikor elenged, és utoljára a szemembe néz.

- Hát akkor, viszlát, Dena! – ennyi, ez még jár, és egy újabb szomorú mosoly. Ennyi marad, és a könnycsepp, ami undorítóan folyik végig az arcomon. Ennyi marad annak jeléül, hogy itt volt, és el is tűnt.

Ennyi marad belőle, belőlünk emlékként, és annak öröme, hogy nézhetem őt, ahogy a reggeli napfényben, zsebre dugott kezekkel újból kisétál az életemből.
Ezúttal talán örökre.

................................................. 
Hey babes!
Először is elnézésetek kérem, amiért nem tettem közzé tegnap a részt, csupán egyrészt elég szarul voltam, mert még mindig nem lábaltam ki ebből az idióta megfázásból, másrészt pedig még nem is volt tökéletesre fejlesztve a rész.
Bár most sem tökéletes, nem igazán vagyok vele megelégedve, azért remélem elnyeri a tetszésetek. 
Ha úgy gondoljátok, hagyjatok nyomot magatok után! :)
Ja, és egy kis meglepi...

ÚJRAJÁTSZÁS

Hatalmas ölelés, J. <33

9 megjegyzés:

  1. Jézusom, majdnem elsírtam magam, te lány! Én is hasonlóképpen reagálnék Dena helyzetében. Kuno pedig megsértett. :( Mindegy, imádom a sztorid!!
    Marcela xx.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hey!
      Ne már, tényleg? Nos, akkor örülök, ha újabb érzelmeket váltottam ki belőled. :D
      Köszönöm.
      Ölel, J. <3

      Törlés
    2. Belőlem lehet kiváltani bőven főleg ma!! ;) Már lassan felrobban a fejem.. Ideges vagyok ;) de azért erre van időm <3

      Törlés
  2. Hoohoohoo!!

    Imádom a kislányt,azt hittem mentem megeszem.Nem szeretem ha veszekednek,és nem szeretném ha megutálnák Lout.Nem akarom,hogy örökre elhagyja,bár tudom,hogy itt nincs vége és lesznek még izgalmak mégis egy kicsit rossz volt olvasni,hogy úgy érzi örökre elmegy.Gyógyulj meg!!!Még mindig imádom olvasni a fejezeteket,csodásan írsz.

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia bébi! :D
      Én is elképesztően szeretem Megan-t, totál aranyos, ha valamikor lesz egy kislányom, az tuti egy ilyen kis tündérbogár lesz. :D
      Köszönöm, én meg Téged imádlak. <3
      Ölel, J.

      Törlés
  3. Bazd meg.. Jó? :D
    Istenem.. ami azt illeti talán ezt kirohanást vártam máár.. igaz, kicsit reménykedtem, hogy békésebben végződik, de tőled mit vár az ember? :DDD Amúgy respect, egy ilyet meg írni azért nehéz.. :)
    PS: Csak úgy ps.. nem tudom, de nekem ez eddig a kedvenc fejezeteeeem, imádoom :33 hiába szomorúbb, veszekedősebb, és csak egy ordítozós veszekedés van enne.. I-m-á-d-o-m! :DDDDDDD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drágám!
      Rendben, kit? :D
      Jaj, pedig aggódtam, hogy nem lesz elég jó, vagy hiteles... Mindenesetre örülök, ha tetszett. Köszönöm.
      Ölel, J. <3

      Törlés
  4. Drága J. Samuels!

    Ígéretemhez híven itt lennék, igyekszem értelmesen összeszedni a gondolataimat, bár nem ígérek semmit. Már régebben el akartam olvasni a blogodat, de mindig elfelejtettem, viszont tegnap feliratkoztam és végre valahára nem ment ki a fejemből.
    A történet alapját először nem találtam olyan egyedinek, mégis feldobtad ezzel az egyfajta keserűséggel, ami körül veszi a történet elejét. Tulajdonképpen nekem minden tetszik, egész jó a stílusod, ezzel szemben én rövidnek találom a fejezeteket, mert én inkább a hosszabb, kifejtős fejezetek híve vagyok.
    Imádom a terjedelmes leírásokat, és ez, amit hiányolok, de nagyon!

    Az itt lévő fejezet alapján inkább Denának kell Louis után tepernie, mely gondolom túlságosan nem lesz olyan rögös út, mint fordítva lenne, habár ki tudja mit tartogatsz számunkra! Kíváncsi vagyok mi fog történni a következőbe!

    Ölel, Diana Brunwin

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Diana!
      Igen, a rövid részeket sokszor megkapom, és igyekszem figyelni a leírásokra is, bár a párbeszédekkel sem vagyok túlságosan megelégedve.
      Hm, remélem, hogy okozok még meglepetéseket.
      Köszönöm a kommented, nagyon sokat jelent. :)
      Ölel, J. <3

      Törlés