2014. május 19., hétfő

Tizenharmadik - Fényképek



Sokkal nehezebb feladat volt elsétálnom, s ott hagyni őt másodszorra is, mint azt elképzeltem. Olyan érzésem
van, mintha a múlt megismételné önmagát, újból ugyanaz az üresség telít el, ami akkor is, mintha csak kiszakítottak volna egy darabot a szívemből.
Nem veszem figyelembe a késztetést, ami egyre csak afelé rángat, hogy visszanézzek rá a vállam felett. Nem, hisz elküldött.
Megfogadtam, hogyha ő küld el, többé nem zavarom a jelenlétemmel, és ez a mai napig nem változott. Már nem kíváncsi rám, és a saját szavaival mondta, hogy szükségtelen, felesleges vagyok a számára, így kénytelen vagyok eltűnni, nem leszek teher a számára.

***

Fáj.
Elképesztően, valahol itt legbelül, mégsem tehetek ellene semmit, és nem is szeretnék. Tehetetlenül, és fapofával lubickolok az önsajnálat tengerében, meg sem próbálok bármit csinálni.

Gőzöm sincs, mikor értem haza, mióta ülök már az ágyam szélén, és bámulom a szemközti falat, ami tele van családi fotókkal, emléklapokkal, érmekkel, és a Denával közös képekkel, melyek cseppet sem könnyítik meg a feledést. Erőt veszek magamon, és mezítlábas talpaim a parkettára helyezve felállok, kinyújtóztatom elgémberedett hátizmaim.
Kócos, sehogy sem álló hajamba túrva, hosszú léptekkel szelem át a szobát, és megállok a fal előtt, ami össze-vissza van ragasztgatva mindennel.
Az emlékeimmel.
Az életemmel.

Karjaim szorosan összefonom a mellkasom előtt, s úgy bámulom azt, ami a szemem elé tárul.
Nagyot kell nyelnem, ahogy a tizenhárom éves énem vigyorog vissza rám, míg a másik kép láttán a torkom is összeszorul. Maximum négy éves vagyok rajta, és a nagyim ölében ülök, a kezeim közt mesekönyv, kék tekintetem éhesen tapad az általam még meg nem értett szavakra, várva rá, hogy elmesélje nekem, ő pedig épp puszit ad a fejem búbjára. A szorongató érzés nem szűnik, mikor ehhez az emlékhez akaratlanul is társul a kép a koporsójának lezárt fedeléről.
Hatalmas sóhaj hagyja el a szám, majd beharapva azt nézek a mennyezetre. Ez egy hülye szokás, és teljesen közhelyesnek találom, mégis természetesen jön. Ha halott, akkor automatikusan a plafonra nézel, és elképzeled őt, valami jobb helyen. Hiú ábrándok közé ringatod magad, közben viszont gőzöd sincs semmiről. Ki tudja, lehet, hogy ő épp egy párhuzamos univerzumban röhög rajtad, amiért totál átszellemülve pislogsz az ég felé.

Zavartan kapom el a tekintetem a plafonról, újból a képeket kezdem pásztázni, akkor is, ha tudom, ez nem a legjobb ötlet.
Mazochista vagyok, már nem is kérdéses.

Rengeteg kép, próbálom türtőztetni magam, de nem megy, össze-vissza kapkodom a tekintetem, egyikről a másikra, és így tovább.
Az első akkor készült, mikor ötévesek voltunk, nyár volt, közel Dena születésnapjához, és mindketten kiesett első foggal vigyorgunk az anyukám kamerájába.
A következő már néhány hónappal későbbi, tél volt, és az utolsó évünk az iskola előtt, sötétlila télikabátban feszít mellettem, a kezem szorongatva. A jobbomon ő áll, a balomon pedig az általunk készített hóember.
Tovább vezetem a tekintetem, akaratlanul is mosolyra húzódik a szám, egy fénykép rólunk hatévesen, egyenruhában, az iskola épülete előtt. Az én arckifejezésem itt már sokkal lehangoltabb, hisz be sem léptem még az ajtón, már is halálosan unalmasnak találtam. Den viszont még itt is vigyorog, mint a tejbetök, szőke haja édes loknikban hullik a vállára.
Aztán még néhány beállított „vigyorogj a kamerába” tablókép, osztályfényképek, és olyasmik, amik nem hagytak túl nagy nyomot az életemben.
A következő, ami felkelti a figyelmem, akkor készült, mikor a tizennegyedik születésnapom ünnepeltük, mögöttünk a karácsonyfa, mi pedig alatta, a szőnyegen elterülve vigyorgunk felfelé. Itt több fénykép készült, de nekem csak ez az egy van meg belőle. Közelebb lépek és alaposan szemügyre veszem Den norvégmintás kötött pulcsiját, göndör haját, és a szeplőket, amik nélkül már akarva sem tudnám elképzelni. Semmi érdekes nincs a képben, mégis felkelti a figyelmem, bár magam sem tudnám megmondani, miért.
Aztán következnek a későbbi évek, Den egyre szebb, és én is jócskán változom az évek során.
Néhány fénykép, amit telefonnal készítettünk a tükör előtt pózolva. Gáznál gázabb arcokat vágva, csücsörítve, grimaszolva, és minden egyéb, amilyen fejet egy tizenöt éves csak magára tud aggatni. Puszit nyomok az arcára, aztán pedig ő az enyémre, mosolyogva ölelem a derekát, ő pedig összeszűkült szemmel néz a kamerába. Nyelvet nyújtok rá, ő pedig vigyorog, teli szájjal.

Aztán jön egy kép.
Az utolsó képünk.
Semmi érdekes, semmi különleges, csak ő és én. Mosolygunk egymáshoz nyomott arccal, és a képbe belelóg egy kicsit a kezem, amivel eltartottam a gépet. Boldognak látszunk, holott én már akkor tudtam, hogy el fogok menni, de még nem volt merszem elmondani neki. Akartam még egy nyugis napot a tévé előtt ülve, de hamarabb kihúzta belőlem, hogy baj van, mint azt gondoltam volna. Ismert, tudta, hogy nincs minden rendben.

Gondolkozás nélkül nyúlok a falhoz, lekapom a fotót, és a kezeim közt gyűrögetve lépek vissza az ágyhoz, majd hanyagul ledobom rá.
Lehajolok, és kihúzom az ágy alól a fekete bőröndöt, amivel jöttem, felhajtom a tetejét, majd hátrébb lépek, egyenest a szekrényhez. Találomra dobálom bele a ruhákat, nem vacakolok a hajtogatással, a végén úgyis összegyűrődnek majd. Bedobok egy fekete, szakadt farmert a táskába, majd nagyot sóhajtok, s megállok egy percre. Nem kínzom tovább szerencsétlen ruhadarabokat azzal, hogy össze-vissza hajigálom őket, lehunyom a szemem, majd a kezeimmel megdörzsölöm azokat.
Mégis mit csinálok? Rá vagyok mérges, saját magamra, vagy talán csak a tudatra, hogy ez az egész már elmúlt? Ezer kérdés, de egyikre sincs elfogadható válasz, engem pedig mindig megőrjített, ha nem tudtam a dolgok miértjét.

- Louis – hallok meg egy halk hangot az ajtó irányából. Észre sem vettem, hogy nyitva felejtettem, pláne nem azt, hogy valaki befelé néz.
- Szia Lott – mosolyodom el fáradtan, miután eltűnt az arcomról a döbbenet és az ijedtség.
- Elmész – pislog ijedten, tekintete az arcom, és a lábam előtt heverő táska között cikázik. Kezemmel a hajamba túrok a tarkómnál, ő pedig teljesen tisztában van vele, hogy ez az idegességem jele. Bizonytalanul bólintok.
Leforrázva áll a küszöb túloldalán, csak bámul rám, majd sűrű pislogásba kezd. Tudom, hogy mire készül, ismerem már annyira, hogy észleljem a következő Charlotte féle szeretetkitörés közeledtét. Épp ezért megbizonyosodom róla, hogy stabilan állok, és kitárom a karjaim, mikor ő apró, de gyors lépteivel átszeli a szobát, s konkrétan átrepül a földön fekvő bőrönd felett.

- Mi történt már megint? – kezei a pólóm nyakát markolásszák, arcát a nyakamba fúrja, én pedig a szöszke tincsek közé temetkezem. Nem válaszolok, félek, hogy nem tudnám néhány szóba belesűríteni mindazt, amit érzek, és nem akarom megtörni a pillanatot. Túlzottan meghitt ahhoz.
- Sajnálom – motyogom helyette, karjaim szorosabban ölelik a derekát. Most nem visszakozik, nem nyavalyog a hosszúra nyúlt ölelés miatt, tudja, hogy szükségem van rá. Mélyen belélegzem a tipikus Lottie illatot – fahéj és vanília – majd visszahelyezem őt a talajra; észre sem vettem, hogy eddig én tartottam őt.
- Már megint itt hagysz, igaz? – motyogja, miközben elhúzódik és tekintetét az enyémbe vési. Olyan, mintha tükörbe néznék, és a saját, világoskék szemeimbe bámulnék. Cseppet kísérteties érzés, és az egyetlen, amiben a szemünk különbözik, hogy az övéből egy könnycsepp csúszik ki, majd folyik végig az arccsontja mentén.
- Sajnálom – ismétlem, ma már talán ezredszerre. – Ne sírj már! – kérem, újból magamhoz húzva, miközben egy gyengéd puszit nyomok a homlokára. – Utálom, ha sírsz.
Hüvelykujjam segítségével letörlöm az arcáról a sós cseppet, majd hátrálok az ágyamig, és még mindig a húgommal az ölemben ülök le rá.
- Bocs, én csak – szipog, majd arcát a felsőmbe fúrja – csak hiányzol – fejezi be a mondatát, bár hangját kissé tompítja a fekete anyag.
- Nekem is hiányoztál, de… A srácoknak szüksége van rám  – tolom hátrébb, miközben a szemeim meresztgetem rá, remélve, hogy megérti. A könnyeken keresztül elmosolyodik, majd megtörli arcát a kézfeje külső oldalával.

- Remélem, ettől most nem hiszed azt, hogy ez alatt a pár év alatt egy gyenge kis pöccsé váltam – neveti el magát halkan, én pedig az éjjeliszekrényhez nyúlok egy papírzsepiért, amit hálás tekintettel fogad.
- Hidd el, tudom, hogy kemény csajszi vagy – vigyorgok rá, máris érzem, hogy sokkal oldottabb a hangulat.
- Azért még… Louis? – süti le a szemeit, mire vigyorogva bököm oldalba.
- A kemény csajok is a bátyjukkal akarnak aludni, mi? – válaszul csak egy vállon csapást kapok, de rövid időn belül az ő arcát is átszeli az a mosoly, amely kísértetiesen hasonlít az enyémhez.

...............................................................
Hello sütikéim!
Azt sem tudom, mit mondjak, szeretném megköszönni a 34 rendszerest, meg a kommeneket, pipákat. <3
Ez a rész egy újabb semminemtörténik fejezet volt, sajnálom, meg azt is, ha néhol cseppet drámai, vagy ilyesmik. :D 
Mindettől függetlenül én imádtam írni, mondhatom talán, hogy Lottie az egyik kedvenc karakterem. 
Hatalmas, hatalmas ölelés,
J. <3

Ui.: Túlteng bennem az energia, lol.
Ui.2: Mostantól előreláthatólag kéthetente lesz csak friss, de ez lehet, hogy még nem biztos. Mindenesetre ne lepődjetek meg, ha jövőhét hétvégén nem lesz rész!

7 megjegyzés:

  1. Annak ellenére, hogy nem történt benne valami 'húúúúúdeizgalmasmindjártrosszulleszek' esemény, nekem tetszett. Szerintem kellenek az ilyen 'vihar előtti csend' részek is, ha fogalmazhatok így. Azért kicsit siess a részel, de az életed legyen az első!
    Skys :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, ha tetszett, és igyekszem vele, de inkább nem ígérek semmit. :)
      Köszönöm a kommented.
      Ölel, J. <3

      Törlés
  2. Hoohoohoo!!

    Nekem nagyon tetszett.Imádom a kis csajt és az ilyen bátyós pillanatokat.Olyankor annyira aranyosak,hogy arra már kevés szó létezik.A képek pedig (szerintem) pont olyanok ,hogy meghatóak de nem nagyon.Pont jó,hisz' kinek nincs olyan képe amire ránéz és egy kedves(vagy épp kevésbé kedves) emlék jut eszébe.Bár nem tudom mikor hozod a kövi részt,én nagyon várom!!

    xoLucy

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bú, Drága!
      Én is, és annyira ilyennek képzelem egyébként a 'valóéletbeli' Lottie-t is. :)
      Köszönöm, a következővel pedig igyekszem.
      Ölel, J. <3
      (Ui.: Sajnálom, hogy nem válaszoltam még az e-mailedre, máris írok. :))

      Törlés
    2. Hoohoohoo!!

      Semmi baj,várom!!

      xoLucy

      Törlés
  3. Hahóó! Fú baszdmeg mennyire vártam már erre! Jól esett ezt olvasni, miközben döglök megfele. :D De ez annyira tetszett... ahh.. kész végem, meghaltam.... LOUIS!!! Miért? Miért mész el?? Necsináldmár!! :P
    xx. Jenny (igen, megint névváltozás, de most már az utolsó)
    Ui: eddig Marcela voltam ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drágám!
      Jaj, most annyira mondanék valamit, de nem teszem, nem akarom lelőni a poént, haha.
      Örülök, ha tetszett, és ismételten köszönöm a kommented. :)
      Ölel, J.

      Törlés