Huszadik - Menekülő útvonal hiányában

Mondanám, hogy hiányzik.

Mondanám, hogy gyűlölöm.

Mondanám én azt is, hogy szeretem, de sajnos egyik sem lenne reális.

Az igazság az, hogy én magam sem tudom, hogy mi az igazság, bizonytalan vagyok benne, önmagamban, és lényegében úgy mindenben, nem tudom, mit kéne tennem, mi lenne helyes, abban sem vagyok már biztos, hogy létezik még egyáltalán olyan, hogy helyes. Nem úgy tűnik.

Minden, amit érzek csupán a maró hiányérzet, és fájdalom, ami egyre csak növekszik, s kínoz belülről.

Félek, mert nem tudom, mit hoz a holnap. Félek, őszintén, már abban sem vagyok biztos, ki a barát, ki ellenség, a paranoiás gondolatok megtámadják az agyam, most már amiatt is félhetek, hogy csak idő kérdése, és mindennek tetejébe még meg is bolondulok. Hirtelenjében vigasztalónak találom ironikus gondolataim. Talán nem is lenne akkora veszteség.

Mit kellene tennem?

Kérj segítséget!

Igen, talán ez lenne a logikus megoldás, mégsem vagyok rá képes. Felnőtt vagyok, meg tudom oldani egyedül is. Legalábbis ez az, amit az agyam makacsabbik fele sulykol belém, míg a realitásáról híres oldalam épp az ellenkezőjét hajtogatja. Elkeseredett mozdulattal túrok zilált tincseim közé, szám reményvesztett nyöszörgés hagyja el, a szívem pedig lomhán, hangosan dobol a mellkasomban. Ez az egyetlen ütem, amire jelen pillanatban koncentrálni tudok. Nyugodtnak, és kiegyensúlyozottnak hangzik, holott az elmém éppen kettészakad, és a háborgó hullámok sorozatban vágnak hozzá a valóságnak elkeresztelt jégsziklához. De a szívem még ilyen helyzetben is tartja az ütemet, hisz nem tehet mást, erre hivatott.

Fájdalom, kétségbeesés, és önsajnálat.

Ezek a szavak írják körbe leginkább az elmúlt időszakot, a kilakoltatás undorító viharfelhője vészjóslón lebeg a fejem felett, és megőrjít, hogy tudom, bármelyik pillanatban elkezdhet belőle zuhogni a savas eső.

Színlelem a mosolyt, mindig színlelem, hisz ez az, amit tennem kell, tartanom kell magam. Kell.

A szoba kissé dohos levegője egyre fojtogatóbban nehezedik rám, és ugyan sűrűn kapkodom a levegőt, mégsem jutok igazán oxigénhez. Látásom fátyol borítja, arcom könnyektől nedves, míg összekuporodva ringatom önmagam a kopott kanapén, tudva, hogy a rémálom már ébren is megtalál, nem fontos öntudatlannak lennem ahhoz, hogy belém mélyessze a karmait. Hisz lényegében a tulajdon életem az, ami rémálommá változott.

***

Napok.

Hetek.

S végül szinte egy egész hónap telik így, a tudatlanság, a folytonos bizonytalanság lassan, kínzón tép cafatokra, és ezúttal úgy érzem, elég, többé nem vagyok képes újból összeilleszteni a darabokat.

Elég, végeztem, nincs tovább, nem bírom tovább.

Hiába a kislányom, hiába a bizonyítási vágy, hiába a nagybetűs Önállóság. Hiába minden, a francba velük, képtelen vagyok már húzni, muszáj belátnom, hogy ennyi volt.

Van egy pont, ahonnan tudja az ember, hogy a tűrőképessége is véges, hogy befuccsolt az élete, minden, amiért eddig dolgozott, értelmetlen volt, és az előbb említett életnek csúfolt őrület lassan, ugyanakkor mégis egészen biztosan magasodik felül rajta.

Tudom, tökéletesen biztosan tudom, hogy nálam most jött el ez a bizonyos pillanat, és mosolyogni támad kedvem, miközben feltápászkodok eddigi önsajnálati helyemül szolgáló kanapéról, s egyenest a Megan-nel közös apró szobánkba vezetnek a lábaim.

Határozottan húzom elő a bőröndöt az ágy alól, nyitom fel a tetejét, majd egy óriási sóhajt eleresztve tárom szélesre az egyetlen, szobában helyet kapó ruhásszekrény ajtaját, és állok neki két kézzel beledobálni a ruhákat a táskába.

Hogy hová megyek? – Még én sem döntöttem el igazán.

Hogy miért csinálom? – Mert már nem bírom tovább.

S, hogy kiért csinálom? – Meg-ért, és senki másért. Legalábbis önmagam ezzel áltatom, akkor is, ha az agyam hátsórészében valami arra késztet, hogy a zsebembe süllyesszem Louis levelét, és a képet, ami miatt akaratlanul is biztonságérzet leng körül. Már csak azért is, mert tudom, velem van egy része. Egy egészen apró része, egyetlen emlék, egyetlen fénykép, mégis egy darab belőle. Biztonságot nyújt, hogy nem vagyok tökéletesen egyedül.

Megan izgatottan szorongatja a kezem, miközben körbe-körbe forgatja a fejecskéjét, érdeklődve térképezi fel egyenként a buszon álló összes embert, senki, semmi nincs, ami elkerülhetné a figyelmét. Hátul ülünk, az utolsó előtti két ülésen, a jármű jobb oldalán. A kislányom figyelem, izgatottan lóbálja a lábait, nézelődik, bár néha az én figyelmem is elkalandozik, reménykedve bámulom a mellettünk elsuhanó tájat, azon gondolkozom, vajon mi is lesz, ha odaérünk.

Vajon hogyan fogad majd?

Vajon elküld?

Ha megteszi, akkor vége az egésznek, nem tudom, mi mást tehetnék még ezen kívül.

Idegesít, hogy egyetlen embertől függ a jövőm, a jövőnk, az életem. Valakin, akiben kénytelen volnék bízni, mégsem teszem. Valakin, akit valaha ismertem. Valakin, akit valaha szerettem.

Idegességemben nekiállok a szabad kezemen lévő ujjaim tördelni, belülről az alsó ajkam harapdálom, dobolok a lábaimmal, úgy, ahogy Megan teszi. Együtt izgulunk, csupán mégis két teljességgel különböző módon. Mindketten kíváncsiak vagyunk, mindketten reménykedünk egy boldogabb jövőben, csupán ő egy pozitív kirándulásnak fogja fel az egészet, míg én tudom, mi is függ attól, hogy ő hogyan reagál, hogyan fogad majd minket.

Kislányom ujjait erősen tartva segítek neki leugrani a busz lépcsőéről, mikor elérjük a végállomást, majd a bőrönd fogantyúját kihúzva állok neki magam után rángatni azt az aszfalton.

A környék ismeretlen, a házak hatalmasak, drágák, kertjeik rendszeresen gondozottak, és a forgalmas utcában nem éppen olcsó autók közlekednek, a madárcsicsergés pedig már-már erőltetetten természetes. Az egész városrész túl tökéletes, túl szép, a sövény túlzottan szögletes, egy kósza ág sincs, ami kiállna, a lakosok szemmel láthatóan versenyeznek azon, melyikük otthona a lélegzetelállítóbb, melyik nagyobb, melyik szebb, mint a másé.

Nem tudom, hogy lehetséges ilyen helyen lakni, bár lehet, csak velem van a gond, és azzal, hogy megszoktam a kisvárosi életet, mindenesetre már azt is frusztrálónak találom, hogy itt kell tartózkodnom.

Pillantásom ide-oda cikázik, miközben vezetgetem a kislányt magam mellett a járdán, még mindig ajkam harapdálva figyelem az utcatáblákat, és visszaemlékszem a keresett névre.

Pár percnyi bolyongás után végül egy apró mellékutcában találjuk magunkat, a zsebemből előkotrom az apró, gyűrött post-it cédulát, és kibogozom a rajta található házszámot.

- Hát itt lennénk – villantok egy frusztrált mosolyt Meg felé, mikor felsétálunk az apró emelkedőn, ami egyenest a kaputelefonhoz vezet. Remegő kézzel nyomom meg a csengőt, majd megszorítom az apró mancsot az ujjaim közt, mielőtt elengedek egy szaggatott sóhajt.

Még fogalmam sincs, hogy ez a vég, vagy épp egy új kezdet, minden, amit érzek, az a reménység, a kényszeredet bizalom, és a szégyenérzet amiatt, hogy minden egyes elvem félredobva ez a választás maradt az egyetlen esélyem. Patthelyzetet kaptam, nincs menekülő útvonal, sehol egy kiskapu, s az élet körforgása sajnos sem egérutat, sem gondolkodási időt nem osztogat szívesen. Elhamarkodottan döntöttem, és bár ez tűnik az egyetlen logikus, és ésszerű megoldásnak, én mégis félek. A visszautasítástól, a meglepetéstől, esetleg a szánalomtól, amit kapni fogok… Egy kicsit talán mindtől egyszerre.

Az izgalom kavargásra készteti a gyomrom, lehunyom a szemeim, bár azok rögvest ki is pattannak, mikor recsegve hallom meg az ismeretlenül ismerős, meglepett hangot:

- Te mit keresel itt?

 .....................................................

Hiyaa!

Nem fogok sajnálkozni a kihagyás miatt, hisz azt hiszem elmondtam, hogy a részek változó és meghatározatlan időközönként érkeznek majd, bár tudom, hogy ez nem a legjobb megoldás.

Nem tudom, hogy mennyire lett borzasztó a rész, szerintem mondjuk nagyon, azért még remélem, hogy olvasható lett, és nem csalódtok/csalódtatok annyira.

Egyébként szeretném nagyon nagyon megköszönni a 65 rendszerest, ez egy óriási dolog, komolyan, egyszerűen wow!

Imádás, és hatalmas ölelés Nektek,

J. <33

Ui.: KATT!!

Tizenkilencedik - Szürke hétköznapok

Szeretnék megfeledkezni róla.

Szeretnék visszamenni az időben, vissza oda, ahol minden jó volt, valahova oda, ahol még több voltam neki, mint egy emlék, vagy egy kéretlen személy az életében. Abba az időbe, ahol eszébe sem jutott volna eltaszítani, nem mondott volna olyat, hogy nincs szüksége rám, nem nézett rám hidegen, oda, ahol még az igazi Dena volt, nem pedig ez a fagyos, érdektelen, felnőtt nő.

Szeretném, ha csak egy nap erejéig, de ugyanolyan őrült lenne, mint azelőtt, hiányzik az életvidámsága, a mosolya, a világszemlélete, a lehetetlen kérdései, és az idióta zenei ízlése.

Hiányoznak a képek, amiket készítettünk, amiket az utolsó otthon töltött napomon gyerekes, és talán kissé idegbeteg módon letéptem a falamról. Hiányoznak a grimaszok, amiket vágott rám, hiányzik az, hogy együtt tévéztünk, forró teásbögrével a kezeink közt, nekem csak hiányzik ő, és a vele eltöltött idő.

Tudom, hogy ebben a játékban én vagyok az egyedüli rosszfiú, és léptem rossz mezőre, én csesztem el mindent, én rontottam el őt, az életét, az én hibám, és bánom is, ha tehetném, elvenném tőle az összes szenvedést, amin keresztül ment. Az összeset, bár tudom, hogy csak a történtek töredékével vagyok ténylegesen tisztában.

***

- Louis! Megpróbálnál legalább normálisan odafigyelni? – állítja le a stáb egyik tagja, - név szerint Samantha - újból az egész fotózást, azt sem tudom már hanyadjára, természetesen megint miattam.

- Ja, hogyne, bocs – forgatom meg a szemeim, majd beállok az előző pozícióba, de elvesztem az egyensúlyom, és kis híján ráesek szerencsétlen Niall-re, aki röhögve lök meg a könyökével, ezzel visszabillentve engem.

- Na, jó, ebből elég – csapja le idegesen a féltve őrzött gépét a fotós – Rob, vagy talán Bob, már nem emlékszem -, majd idegesen trappol oda hozzánk, és áll meg előttünk. Bordó, kissé divatjamúlt galléros pólót visel, feszülős, fekete farmerral, és tornacipővel. Lényegében egész szimpatikus ember, a precízre vágott körszakállával, viszont a mérges, és türelmetlen arckifejezése jócskán elrondítja az egész összképet.

Nehezemre esik visszafojtani a feltörni készülő röhögésem, amikor a kabátom ujjánál fogva kezd el jobbra ráncigálni, kissé messzebb a behúzott nyakú Nialler mellől, majd fenyegetően felém int az ujjával, amolyan tipikus „maradj mozdulatlanul, vagy különben kitekerem a nyakad” mozdulattal.

Harry-t utasítja, hogy dőljön előrébb kissé, Zayn-re pedig rápirít, hogy szedje ki a kezeit a zsebéből, majd fújtatva végigsimít a rövidre nyírt haján, és egy lemondó sóhaj, s legyintés kíséretében visszacsörtet a fényképezőgéphez.

Úgy döntök, nem nehezítem már tovább a munkát, vagy sokkal inkább nem keserítem tovább az életét, így a következő félórában igyekszem azt csinálni, amire Bob – vagy Rob? – utasít.

Igen, Louis Tomlinson hivatalosan is visszatért az élők sorába, és igyekszik úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, s nem felejtette volna a szíve háromnegyedét Doncaster-ben. Ez idáig – a kemény másfél hét alatt még legalábbis – egész jól működik a taktikám, a lányaink mosolygásra késztetnek, a srácok megnevettetnek, és néha újra érzem, hogy fontos vagyok, majd, miután belépek a szobám ajtaján, levetem az álarcom, elkomorulok, és a többiek számára talán idegen emberré változom. Azzá változom, aki valójában vagyok.

- Rendben, srácok, a legtöbben jók voltatok – pillant rám Samantha, aki újból csak egy grimasszal kísért szemforgatást kap tőlem válaszképp -, mára ennyi.

Utunkra vagyunk engedve, mégsem tudom, mit fogok kezdeni magammal a nap további részében, valószínűleg újból a plafon bámulásával telik el az estém, bár cseppet sem vágyok rá, mégis tudom, hogy nem menekülhetek előle. Nem menekülhetek tovább magam elől, szembe kell néznem ezzel. Mindennel, egyedül.

Magasröptű gondolataim közül a fehér kanapéra – mellém – vágódó Liam szakít ki, kérdőn vonom fel a szemöldököm, miközben kissé félredöntött fejjel nézem az újabban borostát növesztő bandatársam. Csokibarna szemei áthatóan kémlelik az arcom, mintha mérlegelné magában, hogy én is jelen vagyok-e a helységben, vagy csak a testem. Ha engem kérdeznének, habozás nélkül a második opcióra szavaznék.

- A srácokkal arról beszéltünk, hogy kéne tartani egy olyan partit, mint amilyeneket régen rendeztünk. Tudod, FIFA, pattogatott kukorica, meg sör… - mosolyog izgatottan, majd a hatás kedvéért összedörzsöli a két tenyerét. Elröhögöm magam a gyerekes öröm láttán, mikor reménykedőn néz rám, kérve az engedélyem ahhoz, hogy disznóólat varázsolhassanak a lakásunkból, holott tudom, hogy akkor is megtennék, ha nem bólintanék rá. – Mit szólsz, Tommo? – olyan, mint egy kissrác, és bár megfordul a fejemben, hogy közlöm azt, amit az egész iránt érzek jelenleg, elmondom, hogy ezt most inkább kihagyom, de elég egy pillantás, és szájhúzogatva bár, de belemegyek, már csak azért is, mert imádom nézni, ahogy Harry délután háromig takarít, egy ilyen „pasis este” után. Irtó buzis megnevezés, de egyikünk sem rója fel, már az X-Factor óta így nevezzük őket, bár én személy szerint nem szívesen hangoztatom, a többiek annál inkább.

- Akkor nyolckor, nálatok – vigyorog rám, majd az arcomba tolja az öklét, én pedig ugyanolyan, ha nem nagyobb, kretén vigyorral ütöm az övéhez a sajátom.

- Hol máshol? – morgom, miután már biztos vagyok abban, hogy hallótávolságon kívül tartózkodik.

Őszintén? – Semmi, de semmi kedvem ehhez az egészhez.

Tényleg, és az, hogy már a FIFA sem hoz lázba, elég elkeserítő.

***

Meghúzom a kezemben tartott félig üres sörös üveget, miközben a pakolászó Harry-t nézem, és azon gondolkozom, hogy a félig tele helyett választott félig üres megfogalmazásmód valamilyen szinten kivetíthető-e az abszolút reménytelenségemre. Biztosan.

Hazza össze-vissza rohangál a konyha és a nappali közt, összeráncolt szemöldökkel kapkodom a fejem, míg ő minden egyes chips-es zacskót, és egészségtelen kaját tartalmazó dobozt kihurcol, amit a konyhaszekrényben talált. Nem értem minek ekkora felhajtás, a fiúk teljes mértékben az „érezd otthon magad!” szabályai szerint cselekszenek, akkor is, ha ez egyszer sem hangzott még el a szánkból, ők kérés nélkül is tökéletesen otthon érzik magukat, néha már túlságosan is.

Sóhajtva megrázom a fejem, majd felállok, és fájdalmas arckifejezéssel megválok a sörömtől, mikor kockás inges barátom – akinek a felsője feltehetőleg azért van csak félig begombolva, mert a hasára tetováltatott bazinagy molylepke félne a sötétben - szóvá teszi, hogy nem csinálok semmit, és kimegyek utána a konyhába, bár még mindig nem értem, milyen apropóból lett ilyen példaértékű házigazda.

Szerencsémre mikor betenném a lábam a helységbe, dörömbölés hallatszik a bejárati ajtó túloldaláról, így ügyesen kivágom magam, mondván, majd én kinyitom, ne fáradjon ő, amit csak egy bosszús fújtatással kísért bólintással díjaz.

Hamis vigyort festek az arcomra, miközben elfordítom a kulcsot, és beengedem az idiótákat a házba, ami egészen eddig a pillanatig viselte magán a rendes jelzőt.

Niall ront be elsőként, majd pacsira nyújtja a kezét, de szinte meg sem várja, hogy belecsapjak, már el is terül a kanapék egyikén, és ilyen pozícióban sokkal inkább emlékeztet egy döglött békára, mintsem bármiféle emberi lényre. Illedelmes gyerek lévén köszönök a többieknek is, majd bezárom az ajtót, és egy pillanatra hozzáérintem a homlokom, közben pedig eleresztek egy elkeseredett sóhajt, s csak remélni tudom, hogy képes leszek kibírni ezt a hosszúnak ígérkező estét élve. 

..........................................................

Hola!

Szeretném nagyon, nagyon megköszönni az immáron 56 rendszerest, ez valami elképesztő, tényleg. Köszönöm. <3

A részhez különösebb hozzáfűznivalóm most sincs, tudom, hogy úgy tűnik, csak egy helyben toporgunk, és remélem, hogy mielőbb eljön az ideje az általam tervezett izgalmaknak, csak a drága szereplők még váratnak magukra. :D

Köszönök mindent.

J. xxx

Tizennyolcadik - Anyai szeretet

Nem tudok mit tenni, a könnyek szüntelenül szántják végig szeplőkkel pettyezett arcom, talán több hónap után most újra igazán sírok. Képes vagyok rá, úgy érzem, lassan, de ugyanakkor biztosan átszakad az a gát, ami eddig bennem tartotta a könnyeket, most már nincs visszaút, zokogok, mint egy kisgyerek.

Erőszakosan törlöm le a bal kezem hátuljával a szemem alatti területet, de néhány másodperc múlva rájövök, hogy felesleges mozdulat volt, újabb idegesítő sós cseppek árasztják el az arcom összes szabad területét, majd végigfolynak, s a nyakam hajlatában tűnnek el. Nem is érdekelnek többé, csak az a fontos, hogy végre megszabadulok tőlük, és nevetségesen azzal a gondolattal nyugtatom magam, hogy minden egyes kiszökő cseppel könnyebbül a súly, amely a vállaim nyomja.

Kapkodom a levegőt, mégis igyekszem megmaradni a halkság határain belül, nem szeretném, hogy Meg így találjon rám, nem akarom, hogy sírni lásson. Félek, hogy kiábrándulna belőlem, félek, hogy féltene. Nincs szüksége arra, hogy rajtam törje a fejecskéjét.

A szemeim takaró fátyolrétegtől nem látom tisztán a kezeim közt szorongatott lapot, tudom, hogy meggyűrődik a nyomástól, amit rá gyakorlok, mégis szorosan fogom, nem szeretném, hogy egy védtelen pillanatban eltűnjön, nem szeretném elveszteni, úgy érzem, ez jelenleg az egyetlen kapocs Louis és köztem. Ez az utolsó kapocs, én pedig nem fogom hagyni, hogy elvesszen.

Újból megtörlöm a szemeim, majd remegő kezemmel kisöpröm a hajam a látókörömből, és nagyokat lélegzem annak érdekében, hogy legalább egy cseppet sikerüljön lenyugodnom. A lábaim felhúzom a mellkasomhoz, magam átkarolva kezdek előre hátra ringatózni, és kiűzöm a gondolatot az elmémből, hogy igazából valaki más ölelésére lenne most szükségem.

Oda sem nézve nyúlok ki a kissé megviselt kanapé karfájára, ahol kitapogatok néhány gyűrött papír zsebkendőt, majd egy erőteljes, és könyörtelen mozdulattal megtörlöm a szemeim, miután úgy gondolom, elapadtak a könnyek.

Mozdulatlanul ülök, és bámulom a kezem közt tartogatott fénykép hátulját, a ráhullajtott könnycseppektől néhol elmosódott a tinta, a szélei meggyűrődtek, az ujjaim pedig már kezdenek elfehéredni a szorongatástól.

Hangtalanul nézem a kósza betűket, a férfias kézírást, az állam pedig a térdeim tetején pihentetem. Néha még szipogok egyet-egyet, de a légzésem úgy érzem, már folyamatosabb, mint percekkel ezelőtt, nem kapkodom úgy a levegőt, és bár a szívem még mindig hevesen zakatol a mellkasomban, a sírógörcs hamar elmúlt.

Szemeimmel az utolsó sorokat pásztázom, úgy érzem, azokban van a lényeg. A dőlt betűs hiányzol, és a halványan, láthatóan bizonytalanabbul lefirkantott szeretlek szó életre kel a szemem előtt, mintha csak különleges jelentéssel, sajátos érzelmekkel bírnának, s nem csak két egyszerű, jelentéktelen betűhalmazról lenne szó.

A plafonra emelem a tekintetem, nem gyengülök el újból, nem sírok megint. Nem.

Nagyot nyelek, míg a néhol foltos, esetleg repedésekkel tarkított mennyezetet tüntetem ki a figyelmemmel, a gyomrom remegésbe kezd, de nem törődöm vele, minden, amire jelen pillanatban koncentrálok az, hogy ne bőgjem el magam.

Miután úgy érzem, egy mozdulattól nem törnek fel az utált könnycseppek, és képes vagyok felkelni, az ajkam harapdálva bogozom ki magam a lehetetlen pozícióból, amiben percekig ringattam magam, és sóhajtva nyúlok ki a dohányzóasztalon található kisméretű borítékért, amelyben a levél volt.

Furcsa, hogy nem teljesen lapos, ezért mielőtt véglegesen visszahelyezném a képet, kinyitom, és még egyszer belenézek, csupán a biztonság kedvéért. Összeráncolt szemöldökkel nyúlok bele, és emelem ki a neonsárga post-it cédulát, bár a ragadós oldala miatt nehezebben jön ki, mint ahogy azt elterveztem, és a boríték is meggyűrődik kissé a türelmetlen mozdulattól, amellyel végül kirántom a helyéről.

Az üzenő cetlire írt néhány szó még az előbbinél is kuszább, a képet gondosan lehelyezem a combomra, míg kissé közelebb tartom magamhoz a fecnit, és megpróbálom kibogozni a betűket.

Egy cím, állapítom meg jó pár perc értetlen fejjel történő bámulás után, méghozzá egy londoni cím. Nem tudom hova tenni, hisz az utcán, a kerületen, és a házszámon kívül más nem szerepel rajta, és az utcanevet is csak kikövetkeztetni tudom a rondaság miatt, talán Louis címe lenne?

Hülyeségnek tartom, de ez az egyetlen – viszonylag – ésszerű megoldás, hisz minek írna le nekem egy random házat London külvárosában?

Ez lenne a legelfogadhatóbb válasz rá, sőt, tudom, hogy ez az, mégsem értem a miértjét.

Miért írta le, ha tudta, hogy úgysem fogja odaadni a levelet?

Miért nem akarta odaadni?

Aztán végül Lottie miért talált rá, miért juttatta el hozzám, és vajon mi lett volna, ha mégsem kapom meg?

Mint mindig, most is telis-tele vagyok olyan kérdésekkel, amikre cseppet sem tudom a választ, és valószínűleg sosem tudom már meg.

Nem tudok semmit, és az agyam szüntelenül rajta kattog, akkor is, ha temérdek mennyiségű más problémám is van jelen pillanatban. Louis valahogy ezt is megnehezítette, hisz, ahogy ő pár héttel ezelőtt felbukkant, hozta magával a bajt, kihúzta a kártyaváram legalsó lapját, azt, amelyik az összes többit is tartotta, most pedig itt állok alattuk, és lassan betemetnek az égből hulló nehéz lapok. Szép kis hasonlat, na, de megélni már nem olyan kellemes.

***

Az ajkaim csücsörítve bámulom az asztalon szétszórt, felbontatlanul odahányt számlák tömkelegét, és hirtelen gőzöm sincs, mit kellene tennem ellene, őrjítő hiányérzet leng körül.

Nem tudom, mi hiányzik elsősorban, a kisbolt, Phillips bácsi, Louis, vagy esetleg az otthonom, amire már évek óta nem is gondoltam, talán mindez összességében.

Talán csak egy legjobb barát, és emészt a tudat, hogy csúnyán leráztam őt, vagy talán csak egy ölelés, az pedig már nem igazán számít, hogy kitől.

Azt szeretném, hogy legyen velem valaki, hogy vonjon az ölébe, hogy fogja a kezem, és mentsen meg ettől a hurrikántól, amibe akaratomon kívül belerángatott a nagyvilág.

Azt akarom, hogy legyen itt valaki, aki mellett biztonságban érezhetem magam, aki mellett végre nem kell aggódjak, és aki azt hazudja nekem, hogy minden rendben.

Önző mód akarok valakit, akárkit, vagy talán csak a tudatra lenne szükségem, egy bizonyítékra, miszerint nem vagyok egyedül.

Nem tudom, semmit sem tudok, ez pedig megőrjít, és felettébb idegesít, nem tudom, mi lesz holnap, vagy azután, és szinte felőröl, hogy az egész életem egy hatalmas bizonytalanság, hogy nincs egy olyan pont, ahová bármikor visszatérhetnék.

Valami olyan, ami mindenki életében kellene, legyen akár egy személy, egy helyszín, vagy éppen egy emlék. Mindenkinek van valami, én viszont eltaszítottam mindent, és mindenkit, megtagadtam a segítséget, elszakadtam a megszokott környezettől, és makacs módon azt hajtogattam, hogy képes vagyok a saját lábamra állni, holott nem voltam más, csak egy gyerek, akinek támogatásra lett volna szüksége. Még most sem vagyok több, ez a tény – és főképp az, hogy beismertem magamnak – pedig a kelleténél jobban elszomorít.

Szánalmas, lehet, de elképzelésem sincsen arról, hogy mi legyen a következő lépésem, sosem hoztam jó döntéseket, ez pedig nem egyszer beigazolódott már, mindig a rosszabb opciót választom, és most, hogy szépen kifejezve is nyakig benne vagyok a szarban, hirtelen hiányát kezdem érezni annak a személynek, aki tizenhét éven át helyettem hozott döntéseket, olykor a beleegyezésem nélkül. Annak a személynek, akinek rengetegszer vágtam a fejéhez, hogy gyűlölöm, aki éjszakákat sírt át miattam, velem, vagy épp értem. Annak a személynek, aki minden bántó szavam ellenére őszintén szeretett, és akinek hiánya megtanított arra, hogy mi is az a fájdalom.

Ő az, aki miatt önmagam vagyok, ő az, aki miatt nem adom fel, és aki miatt akkor is folytatom ezt az életnek nevezett őrületet addig, amíg csak állok a lábamon.

Ő az, aki támogatott, aki életet adott nekem, és akiről biztosan tudom, hogy még nem feledett el. Talán ő az egyetlen, aki soha nem is fog, és hálátlannak érzem magam amiatt, hogy éveken át nem kerestem, sőt egyenesen menekültem előle, vagy épp a tényektől, amelyeket úgy gondoltam, a fejemhez vág, ha találkoznánk.

Nos, lehet, sőt tökéletesen biztos, hogy meg tette volna, még most is megtenné, de úgy érzem, jelenleg boldogan elviselném, ha aztán újból átölelne, és bármit megtennék azért, hogy ne csak azt az anyai szeretetet érezhessem, amelyet én adok, hanem talán azt is, amit kapok.

..............................................................

Hello sweethearts'!

Nos, nem volt idegzetem átnézni a fejezetet, így az esetleges hibákért utólagosan is elnézést. 

Köszönöm szépen a díjakat, a kommenteket, és a 47 (!! woah) rendszerest, lehet, hogy ez más számára nem annyira, nekem viszont hatalmas dolog, köszönöm szépen. <33

Imádlak Titeket,

J. xx

Tizenhetedik - Döntésképtelenség

Körbenézek a tágas nappaliban – mivel Harry járt itt utoljára, rend, és tisztaság uralkodik -, miközben azt kérdezgetem magamtól, hogy hová tűnt mindenki?

Lehet, hogy nem szóltam nekik, de csak azért, mert azt reméltem, minden úgy lesz, mint rég, hogy a srácok még mindig a nappaliban lévő ülőgarnitúrán csöveznek, hogy még mindig popcorn illatú az egész ház, és Niall még mindig disznóólnak használja a konyhánkat.

Azt reméltem, hogy legalább valamelyik bandatársam tárt karokkal fogad majd, és boldogan ugrik a nyakamba. Újra kezdődnek majd az interjúk, a fellépések, és minden, amit eddig gyűlöltem, most viszont már sokkal inkább hiányzik. Újból az agyára mehetek majd mindenkinek, és visszatérhetek a rajongóink ölelésébe, hogy majd ők elfeledtetik velem mindazt, ami eddig összegyűlt a fejem felett.

Hogy az ő szeretetüket élvezve eltűnik majd az a mardosó hiányérzet.

Összeráncolt szemöldökkel ülök le az egyik szimpatikusnak tűnő fotelbe, majd a zsebemben turkálva egy darabig, előkotrom a telefonom, a biztonsági zár kioldása után belépek a telefonkönyvbe, és végighúzom az ujjam a képernyőn, legörgetve egészen a Harold névvel ellátott telefonszámig. Gyűlöli, ha így nevezik, mindig azt hajtogatja, hogy nem is ez az igazi neve, nem így van anyakönyvezve, én pedig pont ezért írtam be, és hívom őt folyamatosan így. Csakhogy idegesítsem.

A névjegye mellett ott van egy kép róla, amin épp felfújt arccal, durcásan néz a kamerába.

- Életkép – motyogom, miközben rányomok a zöld kis ikonra, és a fülemhez emelem a készüléket.

Kicseng, minimum hatszor, mire az uraság méltóztatik felvenni azt a rohadt telefont, morcos hangon szól bele, valószínűleg felkeltettem.

- Nem vagyok itthon – a hangja rekedt, és hallom, ahogy nyöszörögve belefúrja az arcát a párnába.

- Styles, délután négy – közlöm vele az egyszerű tényt, mire még egy, ezúttal hangosabb nyögés a válasz. – Hosszú volt az éjszaka? – kérdezem, és egy pillanatra elfelejtem, hogy mi is történt az elmúlt napokban, igazi mosoly kúszik a számra, már csak a tény miatt is, hogy lehetőségem van idegesíteni őt. Vonakodva bár, de bevallom magamnak, hogy hiányzott.

- Uhm, lehet – érkezik a válasz, a lelki szemeim előtt látom, ahogy valami természetellenesen kényelmetlen pózban fekszik épp az ágyában, és minden erejével azon van, hogy nyitva tartsa a szemeit. – Na, jó, mit akarsz? – mordul fel, miután fél percig nem szólok semmit, ennyi elég is neki, hogy leszűrje, valami nincs rendben.

- Visszajöttem – közlöm némi hallgatás után, majd a vonalra újból csend telepszik. Talán bealudt?

- Mármint… Mi van? Hol vagy? Mi van? – a hangszíne cseppet élénkebbé válik, ahogy harmadszorra is elismétli a „mi van?” szófordulatot.

- Ja – motyogom, miközben fél kézzel a hajamba túrok.

- Miért? – telefonon keresztül is kihallani az aggódást abból az egyetlen szóból, mire megrázom a fejem, majd miután rájövök, hogy ő ezt nem látja, csak ennyit mondok:

- Nem telefontéma – majd megpróbálom elterelni a szót, és mivel egy álmos, és nagy valószínűséggel másnapos Harry figyelméről van szó, ez nem is olyan nehéz feladat – Egyébként hol vagy?

- Holmes Chapel – érkezik az egyértelmű válasz, gondolhattam volna.

- Oh, és…

- Pár óra múlva indulok, hallom, hogy lelkizhetnéked van, és az nem működik telefonon át – tudom, hogy vigyorog, majd egy szimpla „na csá” után leteszi a telefont.

- Kösz, Styles – mondom a süket vonalnak, tudván, hogy úgysem hallja, majd mosolyogva dobom a mobilt a kanapéra.

***

Első utam a konyhába vezet, a pult üres, furcsa, hogy nincs tele mindenféle kacattal, vagy játékokkal, amit az ikrek hagytak szerteszét, és furcsa, hogy nem tiszta morzsa Niall után. A mosogatóban egy piszkos tányér sincs, úgy tűnik, mintha évekkel ezelőtt járt volna itt bárki is, olyan érzésem lesz tőle, mintha az otthonom helyett egy múzeumban lennék. Túl rend van, és késztetést érzek az iránt, hogy kupit csináljak.

Szélesre tárom a majdhogynem üres hűtőt, alig van benne valami, elgondolkodva veszem ki a tejes dobozt az ajtón lévő kis rekeszből, majd miután megrázogatva azt konstatálom magamban, hogy üres, visszahelyezem a helyére, és inkább becsukom, majd ott hagyom az egész hűtőt.

Üres kezekkel megyek vissza a nappaliba, a gyomrom pedig rosszallóan kordul meg, mikor a bőröndöm elé lépek, és kinyitva azt, kihalászok egy tiszta pólót, lecserélem, majd a használtat a fotel karfájára dobom. Megrántom a vállam, mikor a fekete anyag leesik a parkettára majd a kulcsaim és a telefonom újra felkapva sétálok vissza a garázsba, bár végül aztán mégis a séta mellett döntök.

Kettő, kajával, és egyéb fontosnak vélt dologgal megpakolt szatyorral a kezeim közt nyitom ki az ajtót, az egészet ledobom a konyhapultra, és mivel a cipőt levenni már nem volt eszem, lábnyomokat hagyok a padlón. Vállat vonogatva megyek vissza az előszobába, és dobom le a sáros Vans-t, majd újból a hűtő elé állok, és bepakolom a zsákmányaim, de ettől függetlenül reménykedek abban, hogy Harry nem jön üres kézzel, és hoz valami főtt, kaját.

***

- Mi volt otthon? – teszi fel a várva várt kérdést, mikor mindketten ledobjuk magunkat a kanapék egyikére, és – szinte egyszerre – felrakjuk a lábunkat a dohányzóasztal tetejére. Sokatmondóan hümmögök, miközben bekapok egy kanállal a kezeim közti tányérban lévő levesből. Nem, Harry egyáltalán nem jött haza üres kézzel, Anne szerencsére ismer minket annyira, hogy tudja, ami után elfogy a csomagolt hazai koszt, úgyis gyors kaján élünk majd, ezért jócskán felpakolta a fiát. Emlékeztetem magam, hogy mikor legközelebb látom őt, köszönjem meg neki, hisz tényleg istenien főz.

- Meséltem Denáról, nem? – kérdezem, miután lenyeltem, ami a számban volt. Utálom, ha valaki teli szájjal beszél, undorító. Harry egy bólintással jelzi, hogy igen, hullámos, cseppet hosszúra nőtt fürtjei táncolnak a feje körül. Meg akarom kérdezni, hogy mi az a furcsa dolog a fején, és el akarom mondani neki, hogy borzasztó, de úgy döntök, ez ráér később is.

- Szóval ugye ő Doncaster-ben él, és az elválásunk… Nos, az nem volt valami felhőtlen, azt hiszem, kölcsönös haragban váltunk el – ízlelgetem a szavaim, valahogy úgy tűnik, mintha nem is az én számból jönnének, pont, mint akkor, mikor megírtam a levelét – legalábbis amennyire egy kibaszott fénykép hátuljára firkantott néhány sort levélnek lehet nevezni -, mintha csak valaki más lennék. Nem ismertem önmagamra akkor sem, és még most is idegenkedem ettől az énemtől. Túl… Érzelmes, nyálas, és furcsa mód, talán… Nem, dehogy, csak bebeszélem.

- Aztán? – szakít ki a haverom rekedtes hangja gondolataim fogságából, megrázom a fejem, remélve, hogy kitisztul cseppet, de ez nem következik be. Lényegében csak még inkább összezavarodok a mozdulat hatására.

- Ja. Tök véletlen volt az egész, kivittem az ikreket a játszótérre, aztán kiszúrtam valakit az egyik padon. Elég furcsa volt, kísértetesen hasonlított rá, de nem akartam elhinni, hogy ő az. Tudod, milyen ez. Feltűnt, hogy egy kislányt néz a mászókán, integet neki, és ilyesmi, így hát úgy gondoltam, odamegyek. Oké, a kettő közt semmi összefüggés, de mindegy – nevetek fel keserűen, mire tőle csak egy szemforgatást kapok – Leültem, és megszólítottam. Először azt hittem, hogy azért bunkó, mert nem ismert fel, aztán viszont rájöttem, hogy de, nagyon is felismert. Szóval nem is nézett rám igazán, és… Semmi, érted? Csak szólt annak a kislánynak, hogy menjen oda, mert indulniuk kell. Nem akartam, hogy ott hagyjon, tudod, hiányzott, meg minden, és én csak beszélgetni akartam vele. Tehát voltam olyan faszfej, hogy megkérdeztem, hogy a húga-e, esetleg bébiszitterkedik, vagy… Nem, kiderült, hogy a kislánya.

- Várj, nem azt mondtad, hogy egyidős veled? – fordul felém kikerekedett szemekkel, arcán egyértelmű a meglepődöttség.

- Miért is ne lehetne huszonévesen gyereke? – teszem fel a költői kérdést, amire választ természetesen nem várok. – De nem is ez a lényeg. Hanem, hogy hogyan került oda az a kislány.

- Ne kímélj – vonja fel a szemöldökét hanyagul, látszólag nem számít nagy durranásra, viszont ahogy belecsapok a történet közepébe, és közben alaposan figyelemmel kísérem az arcát, felfedezek rajta kíváncsiságtól kezdve sajnálatot, megvetést, majd újból sajnálatot, és egy tipikus „ez a te hibád” arckifejezést.

Félve pislogok rá, miután befogom a szám, mivel befejeztem a drámázást.

- Szóval munkanélküli, makacs, és reménytelen, egy kislánnyal a nyakán, te meg ott hagytad, csak azért, mert azt mondta nincs szüksége rád? Te halál komolyan hibbant vagy? Anyád kiejtett a babakocsiból, vagy mi van veled? Jesszus, gondolkozz már női aggyal…

- Azt mégis hogy csináljam? – nem sok hiányzik ahhoz, hogy felnevessek, de inkább elvetem az ötletet Haz eszelős tekintete láttán.

- Ha elküldenek a halálba, és azt mondják, nem kellesz, akkor egyértelmű, hogy kellesz nekik, és szükségük van rád. Hogyha azt mondják „ne keress többet”, teljesen alap dolog, hogy arra várnak, hogy felhívd őket, és a hülye telefonjukat a kezeik között szorongatva bőgik magukat álomba. Ez csak… Nem könnyű ezt elmagyarázni egy ilyen gyökérnek, mint amilyen te vagy, de legyen elég annyi, hogy mindig az ellenkezőjét kell tenned annak, amit kérnek. Mindig. Oké, kivéve persze, ha azt akarják, hogy…

- Nem akarom hallani, köszönöm – kiáltok fel a perverz beszólását megelőzvén, mire csak egy elfojtott röhögést kapok válaszként.

Hiszek neki.

Nekem is furcsa, hogy megfogadom Harry tanácsát bármilyen téren, de valamiért mégis csak hiszek neki, hisz attól, hogy egy focicsapatnyi húgom van, még nem kurkászok annyira a magánéletükben, mint Haz bárkiében, és tudom, hogy ha ő nem, akkor senki sem érti az ellenkező nem gondolkozását.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy… - kezdek bele, de félbeszakítom magam, hisz nem tudom, hogyan fejezzem be. Nem kellett volna hallgatnom rá? Maradnom kellett volna? Szüksége van rám?

Számtalan mód arra, hogy befejezzek egyetlen, látszólag semmitmondó mondatot.

- Igen, ez kicseszettül azt jelenti – forgatja meg a szemeit, látszólag idegesíti a szerencsétlenségem, ami miatt nem tudom, és nem is akarom hibáztatni őt. Mikor már azt hinném, itt vége a társalgásnak, a szemem sarkából látom, hogy rám pillant, majd halkan hozzáfűzi: - A helyedben én most ülnék kocsiba, és húznék vissza Doncaster-be.

Ennyi. Ez minden, amit mond, majd feltápászkodik, és egy hanyag intést követően kimasíroz a szobából, és hallom, ahogy elhalnak a lábdobogások, amint eléri a folyosó végét, én pedig újból teljesen egyedül maradok a gondolataimmal, a döntésképtelenség pedig tisztán érezhetően kezdi átvenni felettem az uralmat.

............................................................

Sziasztok Drágaságok!

Újfent röstellem a késői részt - a későt értelmezhetitek a kettő közötti időközre, és az éjfélközeli időpontra vonatkozóan is. :D

Hm, azt hiszem, ez egy újabb időhúzó fejezet volt, amiért szintén bocsánat, de legalább feltűnt benne Harry, igazából az ő karakterére vonatkozóan nem tudok semmit mondani, imádom. 

Köszönöm szépen a 43 feliratkozót, a kommenteket, és mindent, hihetetlenek vagytok. <3

Ha van kedvetek, véleményezzetek esetleg pipáljatok, sokat jelent.

Ölelek mindenkit, J.

Tizenhatodik - Hozzád tartozom

Sziasztok!

Igen, most a fejezet elejére írok, nem tudnám megmondani, hogy miért, talán túl fontosnak tartom a befejezést ahhoz, hogy elrontsam a rizsámmal.

Oké, be kell ismernem, egy kicsit bekönnyeztem az utolsó bekezdés írása közben. Ciki, de ez történt. :D

Nem szeretném sokáig húzni, még szükségesnek érzem megköszönni azt, hogy már 40 (!) a rendszeresek száma. Ez nekem egy hatalmas szám, köszönöm! <333

Ölelek minden kis sütikét, 

J. <3

.................................................................................

Befordulok a sarkon, majd mosolyogva pillantok le a kezemet szorongató pici lányra. Azt hiszem, régóta ez az első őszinte mosolyom, bár még ezt sem érzem teljesen valódinak, az egész „boldog Dena korszak” úgy tűnik jelenleg, mintha csak egy álom lett volna. Álomvilágban éltem, most pedig felébredtem, és nem tudom hogyan kezelni a valóságot.

Munka, és kilátások nélkül, a nyakamban lévő három hónapnyi bér elmaradásával, és úgy, hogy halvány gőzöm sincs, mikor kerülök az utcára. Fáj bevallani, fáj belegondolni, de a helyzet mégis csak ez. Magam mellett pedig még a lányom is képes kell legyek etetni, öltöztetni, és normálisan ellátni, miközben meg kell próbálnom fenntartani előtte a látszatot, miszerint minden rendben. Mosolyognom kell, boldognak, s gondtalannak tűnni előtte. Nem akarom felborítani a gyermeki, naivsággal és játékkal teli világot, ahová ő tartozik, nem akarom, hogy felnőjön.

Szeretném, hogy velem ellentétben ő addig maradjon gyerek, ameddig csak teheti.

Megan még mindig a kezem fogva ugrál fel a néhány lépcsőfokon, majd miután kinyitottam a mahagóni színű ajtót, nevetve szalad be előlem a házba. Nagyot nyelve nyitom fel a postaládát, kiveszem belőle a köteg számlát, és egy kupacba rendezgetem, miközben a szabad kezemmel idegesen megdörzsölöm a homlokom.

Átlépem a küszöböt, majd becsapom magam mögött az ajtót, s a leveleket hanyagul a kanapé előtti kisasztalra dobva átsétálok az apró szobán, egyenest a konyhának kinevezett – az előbbinél még kisebb – helységbe.

Összedobok Meg-nek egy kakaót, és az ugrándozó nyuszikat ábrázoló bögrével a kezemben lépek be a hálószobánkba, ahol ő boldogan csacsogva babázik. Halkan elnevetem magam a látványra, majd az éjjeliszekrényre helyezem a poharat, és egy puszit nyomok a szőke tincsek közé.

- A nappaliban leszek, ha szeretnél valamit – mosolygok még egyszer rá, majd a fejecskéjét megsimítva visszamegyek a nappaliba.

Egy gondterhelt sóhajt kieresztve lerogyok a kanapéra, és felhúzom a lábaim törökülésbe. Mozdulatlanul bámulom a dohányzóasztalon pihenő rengeteg papírt, miközben azon filózok, melyiket is nyissam ki először.

Nem tudok dönteni, mozdulni is képtelen vagyok, az agyam lefagyott, jelenleg nem tud instrukciókat adni a testem többi részének, és az egyedüli életjel, ami megfigyelhető rajtam, valószínűleg a pislogás.

Gondolkozom. Dermedt aggyal, és fájó fejjel, de kényszerítem magam a gondolkozásra, kétségbeesetten pörgetek át mindent, keresve a kiutat ebből az őrületből. Kell lennie egy kiskapunak, tudom, hogy valahol kell lennie, de nem találom.

Végre megmozdítom a fejem, az alsó ajkam rágcsálva nézek el a rengeteg levélről, végül úgy döntök, inkább egyiket sem nyitom ki, így is eléggé hasogat már a fejem, nincs szükségem arra, hogy leírt formában is szembesüljek a fájó tényekkel. Nem akarom látni.

A szobában csend uralkodik, nem hallok mást, csak a falióra egyenletes, ugyanakkor idegtépően hangos ketyegését. Lehunyom a szemeim, fáradtan dörzsölöm meg az arcom, aztán úgy döntök, megmosom, hogy kimenjen belőlem valamelyest a fáradtság.

A leghidegebb fokozatúra állítom a vizet, majd megnyitom a csapot, és a folyadék alá tartom a kezeim. Felfrissít, kétségkívül felfrissít, bár nem lehel belém életkedvet, mint ahogyan azt először gondoltam.

Zombi-üzemmódba kapcsolva visszacsoszogok az előbbi fél-egy óráig ülőhelyemként szolgáló kanapéhoz, és ugyanabba a pózba huppanok le, ahogy a nap korábbi részeiben is megtalálható voltam.

Az agyam újból kattogni kezd, érzem, tudom, hogy kihagytam valamit, hogy egy apró, talán lényegtelennek tűnő tényezőről megfeledkeztem, de a világért sem akar eszembe jutni, hogy mi az.

Aztán beugrik.

Magam sem tudom, hogyan, megjelenik a fejem felett a lámpácska, fényesen villogni kezd, én pedig olyan gyorsan nyúlok a farmerom zsebe felé, amelyről eddig nem gondoltam volna, hogy képes vagyok.

Kihúzom a kisméretű, és a körülmények miatt eléggé meggyűrődött borítékot az aprócska helyről, ahová eddig be volt szorítva, majd leejtem az ölembe, és szuggerálni kezdem.

Miután meggyőződök arról, hogy semmi sem fog kiugrani, vagy megtámadni akkor, ha kinyitom, a hajamba túrva veszem újból a kezeim közé.

Forgatom cseppet az ujjaim közt, nincs rajta semmi furcsa, csupán Lou kapkodós kézírásával, a fekete tintával írt Dena szó, mégis valami oknál fogva megnyugvással tölt el, hogy magamnál tudhatok valamit, amit nekem szánt.

Egy sóhajt elengedve elkezdem felbontogatni a borítékot, majd visszafojtott lélegzettel nézek bele. A szám kiszáradt, a levegő pedig bennem akad, amikor kiemelem a gyűrött, vastag lapot.

Egy fénykép.

Elhomályosul a látásom, a szemem könnyfátyol borítja, a szívem – és lényegében az összes többi testrészem is – összeszorul a látványtól.

Talán tizenöt, esetleg tizenhat évesek lehettünk, nem tudnám pontosan megmondani. Abban viszont teljességgel biztos vagyok, hogy az utolsó együtt töltött hétvégénken készült. Boldognak látszunk rajta, a szemem még a jókedvtől csillog, ellentétben ezzel, most a visszafojtott könnyektől. Lou keze félig belelóg a képbe, az, amelyikkel eltartotta a telefont, de ez nem rondít bele semmibe. A vigyor mindkettőnk arcáról levakarhatatlan, egyszerűen csak élvezzük az életet.

A kezem remegni kezd, ahogy a szemem alá helyezem, majd megdörzsölöm azt, hogy eltűnjenek a gyűlölt sós cseppek.

Mégis mosolygok. Tudat alatt igenis jól esik a visszaemlékezés, akármennyire is képtelen vagyok bevallani magamnak.

Szipogva bámulom a képet talán perceken keresztül, majd már letenném, mikor észreveszek valami furcsát. Az írást, a fotó hátulján, mely szintén Louis összetéveszthetetlen, alig kibogozható, mégis eszméletlenül egyedi írásával vetettek papírra.

Úgy gondolom, szükségtelen köszönnöm, vagy nyálasan bevezetni a mondandóm, mivel alapból sem szándékozom odaadni neked ezt a levelet. Kérdezhetnéd, hogy akkor mégis mi a francért írom? Kérdezhetnéd, viszont választ nem tudnék rá adni. Nem tudom.

Nem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy azt mondtad, nincs szükséged rám, ahogy azzal is, hogy más megvilágításban nézve a dolgokat, egy fasznak tűnhetek most a szemedben. Nem tagadom, lehet, hogy az is vagyok.

Na, jó, teljesen biztos, hogy az vagyok.

Egy valódi seggfej, amiért nem kerestelek, és nem adtam magamról semmiféle életjelet, de hidd el, okkal tettem. Úgy gondoltam, ha megszakítom veled a kapcsolatot, talán majd nem hiányzol úgy. Tudtam, hogy elmegyek, és tudtam, hogy nem szándékozom egyhamar visszajönni. Azt hittem, tudtam, kivé akarok válni. Azt hittem, tudtam, hová tartozom.

Viszont… Ó, a picsába, gőzöm sincs, hogy fogalmazzam ezt meg, így is-úgy is irtózatosan nyálas lesz. Az utóbbi évek elegendőek voltak ahhoz, hogy rájöjjek, nem ez az, ahová tartozom. Nem ez az a hely, ahová tartozni szeretnék.

Hogy miért? Valószínűleg azért, mert hozzád tartozom, Dena. Mindig is oda tartoztam, és bár te ezt a büdös életben nem olvasod majd el, és nagy valószínűséggel többé nem is találkozunk, még szükségét érzem annak, hogy leírjam. Szükséges ahhoz, hogy képes legyek itt hagyni téged. Itt hagyni mindent.

Hiányzol. Hiányozni fogsz.

Szeretlek,

Louis.